Az erdélyi Désről szeptember 28-án indultunk nyitott vagonokban és kétnapi utazással – Vásárosnamény állomására érkeztünk október 1-jén (vasárnap) reggel. Itt engedélyezték mindenkinek, hogy kiszálljon a vagonokból és bemenjen a városba. A városi piacra négyen mentek: Sanyi bácsi a fiával, Sanyikával, apu és én (Tibor), vásároltak zöldséget, gyümölcsöt, lisztet, tejet, de Tibor és Sanyika legnagyobb élménye a piacon az volt, hogy egy kb. 200 kg-os harcsát láttak, amit a Tiszából halásztak ki és kilónként árultak. Mindkét család vásárolt a húsból. Innen visszamentek az állomásra, a két család minden tagjának nagy volt az öröme, mert a húson kívül más élelmet és szükséges dolgokat is vittek.
Nagyon szép idő volt, meleg, és szerencsére az úton Déstől Vásárosnaményig sem volt eső és hideg sem, annak ellenére, hogy nyitott vagonokban utaztunk végig Laskod határáig, nem fáztunk. Vásárosnaménytól Baktalórántházáig még vonattal mentünk, aztán a közeli Laskod határában kiszállítottak mindenkit a vagonból. Közölték, hogy a vonatot át kell adni a katonaság szállítására, és mindenki a csomagjával együtt szálljon le.
Mondták, hogy Laskodról majd jönnek szekerek, és beszállítják az embereket a faluba. Leszálltunk csomagjainkkal együtt és vártunk. Sanyi bácsi, aki mindig és mindenütt feltalálta megát, és apu Gub tiszteletessel együtt bementek a faluba, hogy járművet szerezzenek családjuknak és a sok csomagnak. Nemsokára jöttek is egy hosszú, nagy alföldi szekérrel, felpakoltuk csomagjainkat, mi is felültünk mindnyájan, és beszekereztünk a faluba. A többi utas is felült az időközben odaérkezett szekerekre, és megindult a menet Laskod felé.
Az alföldi sima, homokos talajra épült Laskodon a külföldieket ellenőrző hatóság helyi tisztviselői összeírták a menekülteket, és az állami társadalmi szervek igyekeztek minél humánusabban kezelni őket, így azonnal gondozásba vették.
Laskod, a Jármi család háza
Az elszállásolás elég hamar megtörtént. A falu elöljárói segítségével mi egy nagy lakásba költözhettünk be, amely teljesen üres volt. A már korábban elmenekült földbirtokos Jármi család emeletes lakása a falu egyik utcája végén, egy félreeső helyen volt, egy nagy, fásított kert és udvar közepén. A konyhában asztalok, székek, kályha, minden szükséges tárgy megvolt. Az emeleten az üres szobák voltak. Szalmát szereztünk a szomszédoktól, és fekvőhelyeket készítettünk, mindkét család részére külön szobában. A konyhát közösen használtuk, az asszonyok együtt főztek, sütöttek.
Megkezdhettük az életet Laskodon, itt több mint három hetet töltöttünk. Sanyi bácsiék az emeleten laktak, mi a földszinten. A földszinten szoba, konyha, kamra, az emeleten több szoba is volt. Fát, kályhát, edényeket, szalmát, lepedőket és mindent, amire szükség volt, a felnőtteknek kellett beszerezniük, de a laskodi emberek szeretettel befogadtak, a szomszédokkal jó barátságban voltunk, mindenben segítettek. Ők láttak el tejjel, kenyérliszttel és sok egyébbel. Itt is hosszabb időre rendezkedtünk be.
Talán a legtöbb vita a két család között Laskodon volt. A közös konyha tűzhelyén az asszonyok közösen, sőt néha egyszerre főztek, sütöttek. Egyik alkalommal édesanyánk Lacinak melegítette a tejet, és Erzsike néni félretolta az edényt, amire a hirtelen haragú édesapánk is felfigyelt, erősen dühbe gurult. Vállánál fogva megragadta Erzsike nénit, és megrázta. Az eseménynek a békés természetű Sanyi bácsi is tanúja volt, látta, hogy apánknak felfokozódott az indulatja, nem tett semmilyen megjegyzést. Máskor is voltak viták, legtöbbször a gyermeknevelés miatt. Igaz, a két családban nem egyforma volt a nevelési szellem, bár édesapánk és édesanyánk testvére, Erzsike néni is a nagyenyedi tanítóképzőben szerzett oklevelet, de a szóváltások rövid időn belül mindig feledésbe merültek.
Laskodon egészen otthonosan éreztük magunkat. Mindent, amire szükségünk volt megkaptunk, élelem szempontjából megvolt mindenünk, mint ahogy már említettem, a szomszédjainkkal jó viszonyban voltunk, bár különösebben nem voltak gazdagok, adtak, amire szükségünk volt, segítettek különösen fával, ami ott problémát jelentett, mert a kimondottan alföldi homokos talajon nem sok fa termett, amihez mi nem is voltunk hozzászokva, és az a végtelen síkság szintén furcsa volt számunkra, de lassan megszoktuk.
Gyorsan teltek a napok.
Az elején számunkra nagyon érdekesnek tűnt, amíg valamennyire megszoktuk beszédmódjuk, hanghordozásuk, stílusuk, egyes dolgok megnevezése. Nekem a parittya ottani megnevezése – csúzli – különösen szokatlan volt, mert ezt a szót otthon nem hallottam. Mint fiúgyermeknek, ez volt az első játékom, de Laskodon is minden fiúnak volt csúzlija.
A másik csodálatra méltó dolog számomra az ott termett görögdinnye volt. Laskod határában, kertjeiben termett is bőven. Mindennap ettünk dinnyét. Az őstermelőktől vásároltunk egyik alkalommal egy 15 kg-os dinnyét, meg sem tudtam emelni, apuval kosárban vittük haza, elég volt mindkét családnak.
A főzéssel sem volt baj, találtunk hozzávaló anyagot, húst, zöldséget mindent-mindent, nem éheztünk. Az időjárás is kedvező volt, talán csak egyszer ha esett az eső, végig meleg volt, szinte hőség napközben.
Lakásunk körül díszfák (platán, vadgesztenye) voltak, kerítés nem volt. A ház közelében, az udvaron és a kerten túl eléggé vizes, mocsaras volt a terület, de az udvar és a ház dombon volt, az út fel volt töltve kavicsokkal. A községben nagyon sok almafája volt minden gazdának, híres almatermő vidék volt, de más gyümölcs, szilva, barack, szőlő is sok termett.
A nagy platánfa. A képen Laci, neje, menye és az unokák 2010-ben
A község elöljárói is segítettek mindenben. A menekültek elszórtan voltak elszállásolva egymástól elég távol, így, amíg Laskodon laktunk, nem is találkoztunk azokkal a sorstársakkal, menekültekkel, akikkel együtt utaztunk odáig.
Nagy esemény volt október 15-e, amikor Horthy Miklós, Magyarország kormányzója fegyverszüneti felhívását a háború beszüntetése, befejezése érdekében felolvasták a rádióban. Nagyon örült mindenki, mi azt gondoltuk, hogy innen hazatérhetünk, de sajnos aztán semmi sem lett belőle. Egy ideig még ott voltunk Laskodon, de a továbbutazás lehetőségére is gondoltak szüleink, hiszen a front egyre közeledett, Magyarország területe is fokozatosan hadszíntérré vált. Vonattal már nem utazhattunk, gépkocsit sem kaphattunk, csak szekérrel menekülhettünk tovább.
Egyik napon a község elöljárósága (bíró, jegyző) segítségével az urasági tulajdonból két lovat, hámot, szekeret, teljes felszerelést vásároltak szüleink. Sanyi bácsi és apu azért intézték a vásárlást a község vezetőivel, mert az eredeti tulajdonos elmenekült, és a vásárolt tárgyak hozzáférhető árát is a községi vezetőségnek fizették ki. A szekér egy nagyon hosszú, fék nélküli, alföldi szekér volt, négy teljesen egyforma kerékkel.
Laskodon a lovak az uradalmi istállóban maradhattak ottlétünk alatt végig. Október vége felé szüleink szekérrel elmentek Kisvárdára bevásárolni, ők tudták, hogy miért. Én (Tibor) maradtam otthon felügyelőnek a kisebb gyerekekkel, még a szomszéd gyerekek is hozzánk csatlakoztak, az udvaron és a kertben, a nagy platánfa alatt bújócskáztunk, futkároztunk és különösen a még kicsi – egyéves és két hónapos – Lacira vigyáztunk. Minden rendben volt, nem történt semmi baj.
A front egyre közeledett, így több menekült családdal is megbeszélve összepakoltunk, és október 28-án továbbindultunk, nyugati irányba, Dombrád felé szekereinkkel, hogy minél hamarabb átkeljünk a Tiszán. A szomszédok itt is marasztaltak, mondták, hogy várjuk be Laskodon az oroszokat, de nem hallgattunk rájuk. Miután bevásároltunk (elég nagy mennyiségű élelmet: lisztet, cukrot, tejet, zsírt, zöldséget, gyümölcsöt), továbbindultunk. A szekér nehéz, de elég hosszú volt, így három egymás után elhelyezett ülésdeszkára ültünk, a következő sorrendben: elöl apu, Sanyi bácsi és Pistu, középen háttal a menetiránynak Erzsike néni, anyu, Lacival az ölében, szemben velük Joli és Évike, Sanyika és én (Tibor) a saroglyában, ugyancsak háttal a menetiránynak. Reggel korán elindultunk.
Híd a Tiszán Cigánd közelében
A Nyírtass felé vezető igencsak rossz, homokos, poros úton tudtuk meg, hogy Dombrádnál nem mehetünk át a Tiszán, mert a hidat felrobbantották a németek, csak a Cigándnál épített pontonhídon lehet átmenni, amit a magyar hidászok készítettek, és sorban engedik át előbb a katonákat, majd a civileket, menekülteket, egyen-egyenként a szekereket és az autókat.
(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
