A történelem szokása…
2025-09-22 15:00:00
- Kuszálik Péter
hogy ismétli önmagát; nyilván az időspirál egy magasabban álló szakaszában: néhány évtizeddel vagy évszázaddal későbben. A felmelegedésért aggódók is utánanézhetnének végre: hány jégkorszak és felmelegedés váltogatta már egymást, s lám: még mindig itt vagyunk. De most nem arról van szó, hogy a metángázt szellentő marhák, avagy a turistarepülők tízezrei ártalmasabbak-e, sokkal szívszorítóbb felismerések zaklatják manapság a gondolkodó magyarokat. Rojtosodik az egység. Hiába minden törődés és jóléti intézkedés, számtalan sportstadion és évenként friss tűzijáték, adómentes pálinka és választási szatyor krumplik – valami megzökkent. Egy emberöltővel ezelőtt az istenadta nép a Ceau elvtárs által biztosított jólétet is megunta… A rojtosodás akkor is az írástudók felől ’támadt’. Palotás Dezső nem tartotta magát a Forrás-nemzedék tagjának, „csak annyiban vállalta a közösséget, hogy »mindenki mást akart, de mindenki ugyanazt nem akarta«” (RoMIL 4. kt. 385). Aki a sorok között is tudott olvasni, az megértette a lényeget. Akkoriban így fejtettem meg P.D. utalását: szeretnék egy ’élhetőbb’ társadalmi rendszerben élni, ahol nem jegyre adják a tojást és az étolajat, ahol télen ne csupán 16 fok legyen a lakásban, s ne kelljen attól tartanod, hogy szigorú tekintetű egyenruhások nézik át a könyvespolcodat. Röviden: nem akartam diktatúrában élni.
Lám, lám: egy emberöltővel Ceau elvtárs után ismét politikusi szövegek értelmét kell fölfejtenünk. Pontosan emlékszem a közvetítésre: a kötcsei pikniken, a magyar miniszterelnök beszédének utolsó perceiben hangzott el két mondat, amelyek nagyon talányosan hangzottak; nem lehetett egyértelműen eldönteni: kiknek is üzent a szónok. (Megjegyzem: a miniszterelnök hangja meg is remegett, látszott, hogy szívének-lelkének fájdalmat okoz a szólás, de muszáj volt kimondania.) Két nappal később a Balzac Újság riportere megkérdezte Orbán Viktort: mire utalt, amikor a kötcsei beszédben azt mondotta: „Mostantól mindenki tegyen meg mindent, amit tud. Ismernek engem, nem vagyok olyan ember, aki fenyegetőzik és durváskodik, de semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve.” Íme a válasz: „A következő hét hónapban mindent alá kell rendelni a győzelemnek. Azoknak szólt, akik ezt nem akarták.” (444.hu, szept. 9.) Jó, hogy sikerült kiegyenesíteni a dolgokat, mert az ellenzék ismét félremagyarázta a főnök szavait. Az egymástól eltérő értelmezéseket és félreértéseket csak úgy kerülhetjük el, ha a Szentírás ’utasításai’ szerint cselekszünk: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezen felül van, a gonosztól való.” (Mt 5, 37.)
Most már azt is megértem, hogy miért remegett meg a hangja: tudomására jutott, hogy a közvetlen környezetében ingatag, akaratgyenge – sőt: kételkedésre hajlamos – alakok is vannak, akikben nem bízhat meg 100%-os biztonsággal. Megrázó felismerés. De bízom benne, hogy megértették a dekódolt üzenetet, és félretéve minden egyebet: csupán a győzelemre fognak koncentrálni.
A miniszterelnök remegő hangja azt jelezte: most állunk az igazi vízválasztó előtt. Eddig volt, ahogy volt, de ha most nem sikerül nyeregben maradni, annak végzetes következményei lehetnek. S ezt nem árt furtonfurt hangsúlyozni, bár egyesek már megunták az állandó készenléti állapotot, valamint a bukás rémképével való riogatást. Az igazi keserűség pedig az lenne, ha a miniszterelnöknek csalódnia kellene a népben (ide számolva az ingadozókat meg az igaz hazafiakat is). Amióta Goethe János Farkas megfogalmazta ennek az esélyét, azóta a csalódás meg a keserűség is ott ólálkodik a ház sarkánál. „Doch liegt mir Deutschland am Herzen. Ich habe oft einen bitteren Schmerz empfunden bei dem Gedanken an das deutsche Volk, das so achtbar im einzelnen und so miserabel im ganzen ist.” [Forrás: Gespräch mit Luden vom 13. Dezember 1813. (Gedenkausgabe. 22. kt. 713.)] Az internetes (= digitális) fordítás így hangzik: „Mégis szívemen fekszik Németország. Gyakran keserű fájdalmat éreztem a német népre gondolva, amely figyelemreméltó az egyénekben és olyan nyomorúságos együttesen.” (Majdnem jó. Csakhogy az „achtbar” nem „figyelemreméltót” jelent, hanem: 1. becsületes, tisztességes; 2. tiszteletreméltó, tekintélyes.) Áron püspök is fölhasználta ezt a mondást – kissé átalakítva: „Im einzelnen so vorzüglich und als Volk so miserabel.” Ő az „achtbar” helyett „vorzüglich”-et írt, de megtehette, mert a két szó rokon értelmű (vorzüglich = jeles, kitűnő, kiváló; nagyszerű), és nem ellenkezik a gondolat tulajdonképpeni lényegével. Magyarázatot is fűzött hozzá: „Történelmünk utolsó két évtizede újból megmutatta, mennyire reánk (s nem a német népre!) találnak Goethe keserű szavai: »Im einzelnen so vorzüglich und als Volk so miserabel«. Egyenként véve, külön-külön mind nagyszerű magyarok vagyunk, de tömegünkben, mint népnek, szánalmas a magatartásunk. Most kitűnt és megvilágosodott azok számára is, akik addig a hazug magyar-romantika rózsaszínű szemüvegén keresztül nézték a nemzetet, hogy fennen hirdetett nemzeti egységünk pusztán politikai, belső erő nélküli egység volt, nem nyúlt le a magyarság összességének lelkébe s az első komoly teherpróba alatt széthullott. Mihelyt a politikai abroncs széthullott, nyomban felemelték fejüket a régi és új ellentétes erők.” (Az iskolán kívüli népnevelés feladatai. Erdélyi Tudósító, 1935. szept. 310–316.)
A keserű idézetek listájáról Heltai Jenőtől is átveszek egyet („kis ország vagyunk, egy csőcselékünk van, azzal kell mindent megoldanunk”). Gondolkodjanak el a mondottakon.
