A szó veszélyes fegyver
2025-06-02 16:00:00
- Kuszálik Péter
Harmincöt éve már nem dudaszóra ébredek, s nem bicajozom húsz percet a gyárig (amelyik már amúgy is megszűnt), mert az ágyam és a munkahelyem között csak méternyi a távolság. Itt ülök és körmölök (néha karmolok is), azt írom, ami eszembe jut. A témáimat általában a napi aktualitás adja, máskor más. Az olvasók vagy elolvassák, vagy nem. Néha ’be is szólnak’. Szívük joga. A minap rákérdezett valaki (nem furcsállotta, épp csak érdeklődött): miért van az, hogy gyakran idézek a Szentírásból. Neki hosszasabban válaszoltam, ide csak annyit írok: mert jó idézeteket találok a lapjain. Az írók bölcsebb rétege előszeretettel lapozza a Bibliát, mert ha kétezer éve olvassák az emberek, annak jó oka lehet: vigaszt, reményt, érveket és replikát egyaránt találnak benne. Ezt sem kell túlzásba vinni (vesd össze: „óvakodj az egykönyvű emberektől”), de néha olyan találó sorokat találok benne, amelyeket kár lenne kihagynom. Meg aztán: az ottani eszmék, gondolatok újólag arra tanítják az ágáló, szökdöső embereket: „vigyázz, mert a Teremtő tenyerén csupán porszem vagy”. A földi hatalmasok csetlés-botlásai láttán pl. a Zsoltárok könyvét lehet idézni: „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberekre számítani. Jobb az Úrnál keresni menedéket, mint fejedelmekre építeni” (Zsolt 118, 8–9.). Milyen szépen le lehet csillapítani a magyar vasútügyi minisztert, akiből ez a szöveg böffent elő egyszer: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Akiket ő fumigál, azok így szerepelnek az Írásban: „szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, (…) semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6, 10.).
A szó roppant hatalommal bír: elkeserít vagy felvidít, elrejti vagy megvilágítja a lényeget, éltet és öl. Ahogy a kínai bölcs mondotta: „Minden a szavak helyes használatán múlik” (Konfuciusz). Ha a nemzet vezetője pontatlanul fogalmaz, akkor azonnal rákérdeznek; hiába mentegetőzik, mert amit meggondolatlanul kimondott, az már papíron is megtalálható, s alkalomadtán a fejére olvassák. Nem tudja visszavonni, mert: „A szó elrepül, az írás megmarad”.
A költő szavakba önti az intelmet: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek”, de a közmondás is arra figyelmeztet: „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. A szavakat a mindennapok során tudni- vagy tennivalók közlésére használják, de a kivégzőosztagnak odakiáltott „Tűz!” parancs életeket olt ki. Tapasztalatból tudjuk: az uralkodók hatalma a szavaikban, meg a mögöttük sorakozó hadfiak tömegében és a fegyvereik lőerejében rejlik. A tömeg ereje félelmetes, építeni és pusztítani egyaránt képes (vesd össze a piramisok fotóit a lebombázott London látképével). De arra is van példa, hogy a hatalom valamely megszállottja egyetlen szóval dönt milliók sorsáról. Régen történt. Édesanyám a kezembe adta az újságot: „olvasd el, keresd meg benne a kulcsszót”. Ceau elvtárs hosszú beszéde volt, benne a – máskor feldicsért nemzet („minunatul nostru popor”) – szomorú sorsával. A könnyen megtalált kulcsszó: ’homogenizálás’. Az várt ránk, amit Madách Imre megjósolt a Tragédia 12. színében. A Falanszter-szín példázatát a ’kommunista utópia’ kigúnyolásának tartották egy időben, amikor a tanrendből is kivették.
Khm. A munkát, étrendet, ruházatot, gondolkodást megpróbálhatják ’homogenizálni’, ám forradalmak idején a követelések között a szólásszabadság is ott található. Ellenzéki lapokat lehet betiltani; a walesi bárdokat máglyára küldeni; oktatókat, gondolkodókat szélnek ereszteni; okos fiatalokat kivándorlásra késztetni, de Ray Bradbury Fahrenheit 451 című könyvéből az ellenmérget is megismerhetjük. A könyvégetéseket követő kép-ernyős agymosás (= homogenizálás) bemutatása után az olvasó levegő után kapkod, az értelmes gondolat ilyesfajta elpusztítása légszomjat kelt. Az író által vázolt ’gondolatmentés’ kissé naiv, de szimbólumokról lévén szó, megbocsátható a gyerekes módszer. Az élhetetlen civilizációból az erdőbe visszavonult könyvbarátok úgy menekítik át a világirodalom gyöngyszemeit, hogy minden könyvet szó szerint bemagol valaki. Az út nem járható, csupán jelzi a tennivalót: ’meg kell találni a diktatúrák túlélésének a módszerét, az értékek elpusztításának ellenszerét’. Ez lenne a regény (meg nem fogalmazott) üzenete. Bár a sci-fi műfaja távolt áll tőlem, ez a könyv a kedvenceim közé tartozik. (Miért is? Mert azt látom: a népbutítás már nem fantazmagória, hanem valóság.)
1995 környékén több fabulát és tanmesét közöltem, mert azt hittem: úgy lehetek hasznára ’az én népemnek’. Úgy gondolom: harminc esztendő után ismét elővehetek egyet-kettőt azok közül, merthogy az új nemzedéknek is meg kell ismernie a képernyőről, rádióból, hírlapokból rájuk zúduló politikai zagyvaság ellenszerét. Az egyik így kezdődött: „Történt pedig a régi időkben, hogy bölcs és derék Ulászló királyunk hadba szólította kicsiny, de harcos népét. Meggyújtották a lármafákat, meghúzták a harangokat, lovas hírnökök futották be a hegyeket-völgyeket. Hadra keltek mind a vitéz férfiak. Az élettársuk hamuba sült hamburgert csomagolt nekik, fényesre pucolták a csizmájukat, felkötötték a sarkantyút, nyeregbe szöktek, búcsút intettek a galambdúcos menyecskéknek, s elvágtattak, hogy csak úgy porzott az aszfalt utánuk.” Híreim szerint valami hasonló történik most is, de a meghirdetett ellenfél nem az emberi gonoszság, gyarlóság meg erkölcstelenség, hanem más. Nemzetünk keresztény vezetője harcosabb ellenséget pillantott meg a láthatáron. Nem pogányok, népünknek mégis ellenségei.
Háromból találgathatnak.
