„A stílust te választod ki”

*Fotók: Hajnal Zsuzsanna 

Portréinterjú Hajnal Zsuzsannával

Hajnal Zsuzsanna számára az öltözködés nem szabályok, trendek és kötelező darabok kérdése. Sokkal inkább játék a színekkel, formákkal, anyagokkal – és közben folyamatos önismeret. Beszélgetés közben gyorsan kiderült, hogy határozott véleménye van arról, miért nem kell mindenkinek ugyanúgy öltöznie, miért lehet egy turkáló igazi kincsesbánya, és miért nem érdemes csak azért felvenni valamit, mert éppen divatos. 

– Honnan indult nálad ez az egész ruhás történet?

– 1985. július 2-án megszülettem. Azelőtt nagyon jól éreztem magam, az anyukám hasában. Na jó, ilyen messziről ne indítsak.

A gyerekkorom normális volt. Anyám, apám dolgozott, egyedül mentem oviba, mint minden normális gyermek akkoriban. Szerintem az egész ilyen ruhásdi onnan jött, hogy gyerekkoromtól mindig valami szépre vagy valami különlegesre vágytam.

Azt vettük fel, amit kaptunk. Segélyből vagy épp unokatestvérektől kaptuk a darabokat. Voltak ezek az erős rózsaszínek, tudod, „kislány vagy, ezért ezt veszed fel”-szerű darabok. Én meg nem éreztem jól magam bennük. Kreol bőrű vagyok, és néztem a szőke kislányokat, hogy nekik milyen jól áll ez a rózsaszín, s akkor én biztos csúnya vagyok, nekem semmi nem áll jól.

Ma már tudom, hogy nem erről volt szó. Van a rózsaszínnek barackosabb árnyalata, ami lényegesen jobban áll nekem, mint egy hideg Barbie-rózsaszín. De hát kislány vagy, Barbie-rózsaszínt kell felvegyél. És eközben jöttek a kínai boltból ezek a foszforeszkáló színek, minden, ami ütős. Pont ami nem talált hozzám, és egy rossz ruha tényleg rá tudja nyomni a bélyegét az egész napodra. Főleg gyerekként, amikor nem is te választod.

Én aztán elkezdtem átalakítani mindent. Olyan nyolc-tíz éves koromtól szabtam, vágtam, tettem-vettem. Sokáig gépem sem volt, kézzel vartam. Mindig azt láttam, hogy valamihez pont csak egy kicsi hiányzik, és akkor azt megoldottam.

A farmert meg örök életemben utáltam. Az utóbbi legalább harminc évben farmer nem volt rajtam. Néha látok egy nagyon szép fazont, felpróbálom, és egyszerűen nem kell. Bármi, csak nem farmer.

– Innen vezetett az út a divat felé?

– Nem teljesen. A művészetin festészetet végeztem, utána a Sapientián kommunikációt. Közben megtanultam varrni, szabni. És akkor így megvoltak a színek, a formák meg a kommunikáció.

Csak rájöttem, hogy nem akarok a médiában dolgozni, nem akarok HR-es, PR-os lenni, varrónő sem akarok lenni. A festészettel meg úgy voltam, hogy minimum meg kell haljak, hogy valaki elismerje, hogy én festettem. 

Huszonöt évesen már tudtam, mi nem akarok, csak azt nem, hogy mi akarok lenni. Mondtam, na jó, kimegyek Londonba, megnézem, ott mi van. 

Ott egy kaszinóban dolgoztam, ahol megismertem egy hölgyet, aki stylist volt. Én meg néztem, hogy van ilyen szakma? Addig azt gondoltam, a sztárok mind jól öltöznek, nem más öltözteti őket.

Akkor egy ponton egyszer csak összeállt: színek, formák, szabás, testalkatok. Mondom, de hát én ezeket mind megtanultam külön-külön! Beiratkoztam professional styling szakra egy brit kollégiumba, három évig tanultam, utána dolgoztam a Harrodsban, a Selfridgesben, butikokban, személyi vásárlóként is.

Nagyon szerettem. Olyan emberekkel találkoztam, mint Luís Figo, akit nem ismertem fel – állítólag focista. Mick Jagger, Bianca Jagger, modellek, lordok, ladyk, sejkek. A Harrodsban azért minden volt.

– Miért jöttél mégis haza?

– Mert egy idő után azt éreztem, hogy az életem stagnál. Rengeteget dolgozol. Két és fél óra az út a melóig, ledolgozod a napot, két és fél óra vissza. És akkor nincs párod, nincs családod, nincsenek barátaid, életed sincs. Harminc lettem, és úgy voltam, hogy nagyon szép, hogy jó a karrierem, de mit csinálok?

Saját házat is akartam Londonban. A bank körülbelül 280 ezer fontot adott volna, megnéztem, mit kapsz érte: egy lakóhajót. Gondoltam, még az unokám is ezt fogja törleszteni, s a Temzén fogok lakni. Ráadásul tengeribeteg vagyok. Mondtam, na jó, akkor hazajövök.

– Itthon rögtön volt igény stylistra?

– Meg sem gondoltam, hogy lesz. Most meg napi szinten jönnek hozzám. Van olyan, hogy egy nap ketten-hárman is. De az a lényeg, hogy a stílustanácsadás nem arról szól, hogy majd én megmondom, hogyan kell öltözni.

Nem adok neked stílust. A stílust te választod ki.

Én azt mutatom meg, hogy milyen szín, milyen fazon, milyen optikai vonal működik rajtad jobban, és miért. Ha neked farmer-póló a stílusod, legyen farmer-póló. Nem arról szól, hogy stílustanácsadás után csak tűsarkúban meg miniszoknyában kell járj. Főként magadról tanulsz.

– A színtípusoknál miért nem elég az, hogy valaki ősz, tél, tavasz vagy nyár?

– Mert ennél ez sokkal komplexebb. Most már minden második ember lassan stylist: elvégeznek egy kétnapos gyorstalpalót, és akkor megállapítják, hogy a barna szem – ősz, a kék szem – nyár. Közben kék szemmel lehetsz tél, tavasz, ősz vagy nyár is. Nem a szemszín határozza meg.

Nézni kell a bőrt, a hajat, a szemöldököt, a fogsort, a szemfehérjét, mennyire élénk vagy lágy valaki, mennyire meleg vagy hideg az altónusa. Most tizenhat típusról beszélünk, de valójában ahány ember, annyi típus. Mindig te vagy saját magad mércéje.

Ezért én online tanácsadást sem tartok. A telefon mást mutat, mint a laptop. Napsütésben sárgább vagy, árnyékban szürkébb. Én neonfényben akár tél típus is lehetek, ilyen Hófehérke. Egy-egy árnyalatnál ez nagyon nem mindegy.

– Mit lát a kliens, amikor megtaláljátok a megfelelő színeket?

– Nagyon durva tud lenni. A rossz szín rávetődik az arcodra, a jó meg felemel. Olyan, mintha filtereznének. Instant facelift. Mínusz öt-tíz év, öt-tíz kiló. Az azért nem mindegy. 

És sokszor nem is az a baj, hogy valaki nem szép, hanem egyszerűen nem a jó árnyalatot veszi fel. Megnézed a másikat: neki is barna haja van, neked is, neki milyen jól áll a zöld, neked meg nem. Csak neked nem az a zöld. És ilyenkor egyből azt gondolod, hogy én vagyok csúnya, én vagyok kövér, nekem semmi nem áll jól. Pedig lehet, hogy egyszerűen nem az a te színed. 

Ez már gyerekkorban rengeteget számít. Valaki mond egy rossz megjegyzést a ruhádra, és soha többet nem veszed fel. Közben lehet, hogy a másik csak hangosabb. Vagy gonoszabb. És akkor a jó ízlésednek annyi, mert a másik a guccis felsőket veszi. 

– A trendek mennyire érdekelnek?

– Akaratunk ellenére úgyis trendi dolgokat vásárolunk. Bemész egy turkálóba, és ha nem is az idei, akkor a tavalyi vagy tavalyelőtti trend már ott van.

Ha viszont ismered magad, nem kell mindenre ráugrani. Ha az év színe nem áll jól, attól nem fog jobban állni, hogy most az év színe. A divat változik, a stílus örök – sablon, de konkrétan igaz.

Én például soha nem voltam farmer-pólót viselő típus. Nincs hátizsákom, sportos napszemüvegem, sportcipőm sincs. 

– Munkád során miért vált fontossá a fenntarthatóság?

– Nagyon sok kliensem mondja, hogy elmegy Budapestre vagy Kolozsvárra vásárolni, mert itthon nem talál semmit. Én meg mondom, hogy ugyanannyi eséllyel veszel jó dolgot egy kétlejes turkálóban, mint egy nagy plázában.

Az a fontos, hogy tudd, mit keresel. Sőt, megkockáztatom, hogy turkálóban sokszor jobb minőséget lehet találni. Ha egy fekete ruha ott még mindig fekete, akkor valószínűleg az is marad. Újonnan megveszel valamit, kétszer kimosod, s már világosabb.

És lehet találni selymet, kasmírt, gyapjút. Sokszor ugyanannyiért, amennyiért a plázában műanyagot kapsz. A plázában meg minden fehér, szürke, fekete, bézs. Azt hisszük, ezekkel nem lehet melléfogni. Hát a szürkével lehet a legjobban melléfogni. 

– A saját kollekcióidhoz is használsz régi anyagokat?

– Igen. Van, amit turkálóban találok, van, amit barátnők hoznak, és van még Londonból, charity shopokból is.

Sokszor nem tudom, mi lesz belőle. Csak meglátom, hogy jaj, de szép az anyaga, milyen jó minőségű, és megveszem. Volt például egy hatalmas selyemruha, ilyen übergiccses, pávás-türkiz, de az anyaga gyönyörű volt.

Általában a textúra adja meg, mi lehet belőle. Sötétítőből is készítettem ruhát. Egy fűzőt pedig egy kirakatbabából vágtam ki és festettem át. A nyakát is felhasználtam egy nyakéknél. Tényleg az a jó, amikor mindent is felhasznál az ember.

– Mit csinálsz, amikor alkotás közben valami nem működik?

– Félreteszem. Nem szeretem az istenért is erőltetni. Ha nem adja ki, szétszedem, kibontom, nem érdekel, elteszem. Megpihentetem.

A kislányommal vagyok, nem gondolok rá egy-két napig, aztán amikor újra előveszem, teljesen másképp látom.

A végén kialakul. Csak nem biztos, hogy elsőre.

– A kislányod mit érzékel abból, hogy stylist az anyukája?

– Két és fél éves. Neki az van, hogy „mama dolgozik”. Vagy inkább: „mamám nem dolgozik!”. A stílustanácsaimra meg nincs szüksége. A múltkor negyven fokban felvette a karácsonyi, piros, gyapjúszoknyás, rénszarvasos, csillogós, hosszú flanellruháját. Ömlött róla a víz, de nem akarta levenni. Ő tudja, mit akar, és nem érdekli. Én meg néha már annak örülök, hogy nem hócipőben megyünk ki a házból.

– Mennyire hétköznapiak a ruháid?

– Vannak ruhák és ruhák. Van olyan, ami nagyon különleges, inkább show-darab. De nagyon sok minden azon múlik, hogyan kombinálod.

Egy extra szoknya pólóval vagy sportcipővel már teljesen más. Kicsit Carrie Bradshaw-s. Én Londonban tanultam meg, hogy nem feltétlenül egyetlen ruhában kell gondolkodni. Legyen külön alsó, felső, lehessen rétegezni, többféleképpen hordani. Attól még megmarad az érdekessége, csak használhatóbb lesz.

– Milyen itt, Erdélyben független alkotóként dolgozni?

– Szerintem én egy ilyen buborékban élek. Nem is érdekel. Az emberek megkeresnek. Sokan kérdezik, miért nem megyek Kolozsvárra, miért nem csinálom ott.

Mert nem akarok többet melózni. Van bőven munkám. Nem akarom az életem azzal tölteni, hogy meló, meló, meló, meló.

Nekem sokkal fontosabb, hogy meglegyen a kis nyugis életem, a családom. A meló mindig megtalál. És pont ezért szerintem nem is égek ki. Azt csinálom, amit szeretek, csak nem akarom túltolni.

– Ha határok nélkül megvalósíthatnál valamit, mi lenne az?

– Gyakran hívnak iskolákba előadást tartani, és sok szülő mondta, hogy ilyesmit jó lenne bevinni az oktatásba. Nem kell minden héten egy óra. De mondjuk félévente egyszer.

Tízéves kortól tizenöt-húszéves korig nagyon keresed önmagad. Érzékeny vagy, minden hat rád. Jó lenne azt megmutatni a gyerekeknek, hogy ne magukat hibáztassák.

Ne az legyen, hogy „nekem ez nem jó, tehát velem van baj”, hanem hogy „én ilyen vagyok, és ez így tökéletes. Ez nem az enyém, viszont ez igen”. Mert végül is nekem az egész styling arról szól, hogy megismerjük magunkat. És akkor már nem akarunk mindenáron valaki mások lenni.

Hajnal Zsuzsannával beszélgetve egy idő után világossá válik, hogy számára a ruha sosem csak ruha. Szín, forma és szabás mögött mindig ott van az ember is: az, ahogyan látja magát, ahogyan jól érzi magát a bőrében, és ahogyan lassan megtanulja, mi az, ami valóban hozzá tartozik. Talán ezért sem a trendek érdeklik igazán, hanem az a pillanat, amikor valaki már nem a másikhoz méri magát. Amikor egyszerűen tudja: ez nem az enyém – az viszont igen.