A Sánta-szobrok otthonos időtlensége

A katalógusbemutató szereplői a marosvásárhelyi Kultúrpalota Kistermében (balról): Cora Fodor, Sánta Csaba, Vécsi Nagy Zoltán, N.M.K. és néhány kisplasztika         
*Fotó: Bálint Zsigmond 

Ezt igyekszik átfogó elemzésében felmutatni Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a Sánta Csaba szobrász munkásságát összegző impozáns katalógusban. Szerkesztőként nem csak a saját meglátásait, ismereteit vetette be az elemzésbe, a médiában megjelent sok más értékelésből, méltatásból is idéz, és két tekintélyes kollégája, a magyarországi művészeti életben jól ismert Szücs György, itthonról pedig Cora Fodor erre az alkalomra írt alaposan dokumentált, ihletett szövegeit is behelyezte a kiadványba. Mondhatnánk, hogy kissé megkésett a kötet, hiszen a szovátai művész 60. születésnapját köszöntő kiállítás, amelyet nyomtatott formában tükröz, két évvel ezelőtt került közönség elé a Maros Megyei Múzeum várbeli székházában, de tudjuk eddigi tapasztalatainkból, hogy tájainkon a kiadói újdonságok előteremtése sok nehézségbe ütközik, és most sem volt ez másképp. De a megjelenés öröme most sem kisebb, és megvan az az előnye, hogy újra a köztudat előterébe hozza ezt az egyediségével is figyelemre méltó, mintegy négy évtizedes, markáns életművet. Ezt tette azon a katalógusbemutatón is, amely a múzeum rendezésében a Kultúrpalota Kistermében zajlott le február 10-én. A jó hangulatú esten Nagy Miklós Kund művészeti író moderálásában Sánta Csaba, Vécsi Nagy Zoltán és Cora Fodor élénk beszélgetésben járta körül ezt a különös, kuriózumaiban is vonzó bronzvilágot, villantotta fel az alkotó pályájának meghatározó állomásait.

A megyei tanács és a múzeum, valamint több támogató segítségével megjelent kétnyelvű kiadvány jó minősége a könyvborítót tervező és a nyomdai előkészítést biztosító Csillag Istvánnak és a fotókat, reprókat készítő Kulcsár Hunornak is köszönhető. Ez is elhangzott az esten, de az igazi érdekességet az jelentette, amikor a nyilvánosan ritkán megszólaló szobrász vallott önmagáról, kisplasztikáiról, köztéri alkotásairól és bronzöntő mestersége sajátosságairól. Kérdésekre válaszolva, természetesen, hiszen a bemutató művészetelemző szereplői saját fejtegetéseik mellett megpróbálták kihasználni Sánta Csaba személyes jelenlétét és a rendezvény vallomásos jellegét, hátha olyasmiket is hallhatnak tőle, amikről eddig ritkábban beszélt. És nem is kellett csalódniuk. Így a hallgatóság is első kézből értesülhetett kevéssé hangoztatott műhelytitkokról. Ezeket biztos szívesen hallgatta volna az erdélyi képzőművészetet évtizedek óta alaposan ismerő és népszerűsítő Szücs György is, aki Késő bronzkori leletek című írásában vállalkozott a sántai művészeti univerzum megközelítésére. A fantáziát keményen megmozgató kis bronzok sokféle származtatása közül néhányat maga is felvillantott: az ősiséget, a mítoszos, rituális feltételezéseket, az etnográfiai eredeztetést, sőt még a földönkívüliségre hivatkozó áltudományos hivatkozásokat is. Meg azt is felvetette gondolatsorában, hogy a Sánta-szobrok láttán a rovartársadalom víziója is felmerül benne. És hivatkozott arra is, amit a műsorvezető vetett fel egyik Sánta Csaba-tárlatot ismertető krónikájában: a játékosságot, a humort és az iróniát, amik ugyancsak jellemzik ezt az ábrázolásmódot és tematikát. 

Vécsi Nagy Zoltán az Otthonos időtlenség című nagylélegzetű összefoglalójában szintézisre törekedett, de egyéni jellegzetességekkel is pontozta meglátásait. Az indulás szovátai éveitől a marosvásárhelyi, kolozsvári tanulmányokon át követte Sánta Csaba felkészülését, saját hangjára, útjára találását, majd a művészi kiteljesedését, helyi és nemzetközi elismerésének fázisait. Nemzedéki betagozódását és közösségi elköteleződését is érinti, kitérve a művész köztéri szobrászatára, a kisplasztikájában rejlő monumentalitás vetületeire is. Művésztelepi, régiós megnyilatkozásai is szóba kerülnek, de mindezt részletesen konkretizálja a katalógus végén található gazdag életrajz és adatgyűjtemény. Ezek szerint 1994-től 28 egyéni tárlata volt, 1982-től több mint 70 csoportos hazai és határon túli kiállításon vett részt, 16 köztéri szobrát avatták fel. 2000-től 26 művésztelepi összejövetelen dolgozott. Ez magyarázza az EMKE részéről kapott Szolnay-díját és a Magyar Művészeti Akadémia által neki ítélt ösztöndíjat is.

Cora Fodor, a Marosvásárhelyi Képtár jeles munkatársa, mint mindig, ezúttal is szépírói erényekkel telített szakmai értékeléssel jelentkezett, és vázolta fel a 60 éves szobrász művészi arculatát. Portréja sajátosságait, életműve stilisztikai jellemzőit, metaforikus telitalálatait szoborpéldákkal egyénítette a katalógusban. A bemutatóra egy újabb írást is hozott, premiernek számított a felolvasása. Ebből közlünk itt egy rövid részletet, nyilván magyar fordításban.

A viasz játékdoboztól a könyvdobozig

Történet formákról, amelyek sohasem alszanak.

Törékenyek, képlékenyek, rendezettek… A művész ősi emlékezetéből, elmejátékaiból bukkantak elő. A munkák egyenként simultak a lapok közé. Méretben nem csökkentek. Nem is szelídültek. Teljes súlyukkal, patinájukkal, szimbólumokkal kerültek be oda. 

A formák ott bent sem hallgatnak. Továbbra is provokálják a tekintetet, több irányba nyitnak, meglepetést váltanak ki. Mindannyian ott maradnak – kékeszöld patinába csomagolva – ébredésre készen, valahányszor valaki kinyitja a könyvet.

A könyvbemutató azzal lett teljesebb, hogy a közönség is szót kért. Dr. Madaras Sándor a műgyűjtő lelkesedésével és példásan kifejtett hozzáértésével, Veress Gábor Hunor a fiatalabb kolléga egyértelmű elismerésével tette kerekebbé az esten elhangzottakat.