A recept
2025-12-01 15:00:00
- Kuszálik Péter
Értem én, hogy a családi recepteket minden háziasszony a nagyanyjától örökölte, de azt mondja meg valaki: Éva milyen receptek alapján sütött-főzött Ádámnak? A könyvekkel jobban állunk: a sztorik kezdetben szájhagyomány útján terjedtek, őseink módszerei igen jól működtek évszázadokon keresztül; a nyomorúságot a digitális módszerek elterjedése hozta magával. Nem tudom, miként képzeli az ’elit’ az emberiség jövőjét, az én egyetlen vigaszom: a második évezred emberévé nem Bill Gates-t, hanem Gutenberget választották. Amíg könyvek és mikrofilmek vannak, addig nincs nagy baj, de ha további könyvtárrombolások várhatók, akkor sötét jövőt jósolok a következő nemzedékeknek.
Amikor 1979-ben Veress Zoltán rávett arra, hogy – a Kriterion Kiskalauz sorozat számára – összehozzuk A fák és cserjék című ismeretterjesztő munkácskát, akkor a munka mikéntjét is megfogalmazta: száz könyvből kell egy százegyediket összehoznotok; nem túl kreatív munka, de gyümölcsöző és élvezetes. Nem kell hozzá nagy tehetség, csak rendszeres munka, figyelem és szorgalom. Ebből az következik, hogy az ismeretterjesztő könyvek ’fölötti’ munkákhoz tehetség is kell, továbbá: gazdag szókincs és még vagy tíz fontos dolog. Az anyagi függőség sem rossz, de azt nem számítják a fontosabb hozzávalók közé; a tehetség viszont az első három között topog. Ezt egy idézet is igazolja: „A tehetség azonban éppúgy nem az embertől függ, mint a szépség. Valakinek a született szépségét is csak olyankor dicsérjük, ha le akarjuk venni a lábáról. A tehetséget csak tudomásul venni illik. Megítélni azt lehet, ki hogyan viseli.” (Szőcs István írta Sütő Andrásról. Utunk, 1970. ápr. 24.)
Leszűkítem a vizsgálódásaim körét, mert próza és költészet nem egy tőről fakad. Költőkkel nem foglalkozom, mert „a költő nem lesz, hanem annak születik”. Maradjunk csak az íróknál. Krasznahorkai száznál több élmunkás írót tartalmazó listája azt igazolja, hogy az olvasottság is nélkülözhetetlen. Az rendben van, hogy az írók olvasnak, de milyen indíték vagy alkalom szüli a tolvajt, miként lesz író az addigi olvasóból. Hm: tolvaj?! Miként furakodott ez ide? Írói körökben parancs: ha nem vagy képes saját sztorit kitalálni, akkor jobb, ha hozzá se fogsz. Krasznahorkai sincs rászorulva. Egy interjúban így beszélt erről: „Ezeket a figurákat nem én találtam ki. (…) különösen nem az alakokat, ezek: jöttek, így, ahogy vannak. És pontosan ezzel a nyelvi miliővel jöttek. (…) Meg se tudom mondani, hogy én hol avatkoztam bele. Azt hiszem, nem túlzom el, ha azt mondom: csak a mondatok lejegyzésében volt szerepem. (…) Mert a helyzet úgy áll, hogy a szereplők adják ennek a regénynek a szövetét, és az én szerepem a mondatok lejegyzésén kívül tényleg csak annyi volt, hogy pontosan az a mondat kerüljön be a könyvbe, amit ők elvárnak tőlem.” (litera.hu, 2017. máj. 1.)
K. L. regényeinek ez a receptje. Tamáskodók persze mindig akadnak, de őket előbb-utóbb meggyőzi majd a valóság; továbbá: más a Biblia és más K. L. valamely regénye. Előbbinél minden szó és vessző fontos, a regényeknél nem kell ekkora szigorúság. Olykor-olykor magam is igazítok a szövegen, ami csak látszólag mond ellent a céhes szabályoknak. Arany János még fel is szólít: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való: / Akkor neved költő lesz, nem csaló.” (Vojtina ars poétikája)
K. L.-t nem lehet lebuktatni, mert amit az összeesküvők állítanak róla, az csak egy apokrif legenda. Azt mesélik, hogy ő – megunva egy ostoba riporter kérdéseit – bevallotta: a könyveiben szereplő minden egyes ’g’ és ’m’ betűt Gabriel García Márquez regényeiből vett át. Aki nem hiszi, járjon utána.
Végül egy részlet K. L.: Háború és háború c. regényéből, a Voltak Amerikában fejezet mondattöredéke: „az ő neve pedig, mutatott magára Korim, my name is, mondta, György, Gyuri, á, akkor esetleg magyar?, találgatta a nő, Korim bólintott, hogy igen, az, ó, Magyarország, mosolygott rá erre a másik, annyit hallott már róla, de oly kevéssé ismeri, hát, meséljen neki egy kicsit a magyarokról, Schaffhausenig végül is van még egy kis idő, magyarok?, kérdezte Korim, s a nő bólintott, igen, igen, mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they died out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így tovább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség, sajnos, intett a nő kedvesen, ez már abszolúte nem világos neki, úgyhogy Korim abba is hagyta”[.] A körmondat még folytatódik, de én itt megállok. Maradjunk abban, amit az író korábban mondott: „csak a mondatok lejegyzésében volt szerepem”.
