Hétköznapi történet
Úgy gondolom, mindannyiunknak vannak láthatatlan terhei – egy megbánt mondat, gesztus, mozdulat vagy mozdulatok egész sora –, amiket tulajdonképpen már rég elnyelt az időrengeteg, mégis érezzük, ahogy nap mint nap ránk nehezednek, fölénk nőnek, életenergiát követelnek. Attila bácsi is hordozott egy ilyen „csomagot”, és nem is sikerült letennie az utolsó pillanatig. Unokája – gyerekkori ismerősöm – mesélt róla hosszú fontolgatás után, miután megvitatta vele a dolgot az „égi vonalon”.
– Nagytata a kislánykorom megtestesült mesehőse volt – kezdte történetét beszélgetőtársam. – Ha anyuékkal egy nem várt osztályzat vagy valamilyen elmulasztott otthoni tennivaló miatt „háborús” hangulatba keveredtem, ő jelentette számomra a menekülési útvonalat. Iskola után legszívesebben mindig hozzá csengettem volna be, az akácmézillatú kicsi tömbházlakásba, ahol a nagyszüleim hosszú évtizedeket éltek le végtelen nyugalomban. Tata nagy természetjáró volt, és ha észrevette, hogy valamiért bánatos vagyok, ebéd előtt vagy után kicsalogatott a közeli parkba, ahol mindig madárkoncert várt. Azokban a csendes félórákban tanultam meg befele figyelni. Olyankor szinte tapinthatóan távozott belőlem a szomorúság, és egy idő múlva úgy tűnt, mintha a rigófütty vagy cinkeének belőlem jönne, vagy legalábbis bennem visszhangzana. Néha messzebbre is elmerészkedtünk tatával, főleg szombatonként, amikor egész nap szabad voltam. Reggel 8-kor már jött utánam, és indultunk a Somostetőre, onnan pedig néhány kisebb-nagyobb pihenővel a Németkalapig vagy a Cinege-tetőig kóboroltunk. Rendszerint estére tértünk haza, madárhanggal, tücsökzenével és valami különös, tündérmesékbe illő békével megrakodva, amiből a következő héten is táplálkozhattam. De még ezeknél az önfeledt kirándulásoknál is emlékezetesebbek voltak a húsvéthétfőink. A feltámadás ünnepének második napján, a hajnali órákban vonatra szálltunk, és egy Maros menti kicsi faluig zötyögtünk, ahol nagytatám húga élt. Őt mentünk megöntözni minden alkalommal. Én sosem voltam olyan, mint a velem egykorú lányok, nem szerettem babázni, sem kuncogva sugdolózni a világ „nagy” titkairól – például arról, hogy valamelyik osztálytársunknak ki a szimpátiája, és kölcsönös-e a vonzalom –, a húsvéti locsolkodást pedig különösen nem bírtam. Miután végigunatkoztam pár ilyen alkalmat, és a vendégeknek is sikerült elvennem a kedvüket a kérdéseikre adott szűkszavú válaszaimmal, anyuék belátták, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és – ha jól emlékszem, először tízéves koromban – elengedtek tatával a vonatos kalandra. Nagytatám húga szóhoz sem jutott a meglepetéstől, amikor korán reggel kettecskén kopogtunk be hozzá, de aztán nagyot kacagott, és azt mondta, ha már ilyen ügyes locsolóleányt hozott a bátyja, akkor mindkettőnknek jár piros tojás és minden más finomság is. Tűzrőlpattant, gömbölyű asszonyka volt nagytatám húga, teli életkedvvel, tenni akarással. Kettőt fordult, és már ott állt előttünk a „terülj asztalka”, rajta frissen sült házi kenyér, kalács, eper- és barackdzsem, kis fonott kosárban gyönyörűen megírt tojások, egy tálcán pedig megannyi sütemény. Azt sem tudtam, mit kóstoljak meg először. Három-négy órát is elüldögéltünk a vendéglátónknál, aki mindenben igyekezett a kedvemben járni, nem faggatott, mint az ilyenkor hozzánk érkező vendégek, csak figyelt mindenre, amit magamtól mondtam, és amikor elfogytak a szavaim, régi húsvétokról mesélt. Ettől kezdve minden évben eljöttünk hozzá az évnek ezen az ünnepi reggelén. Ebédre is maradtunk, aztán sétáltunk egy nagyot tatával a faluban, és csak azután indultunk vissza a vonatállomásra.
– Meddig tartottátok ezt a szokást nagytatáddal? – szóltam közbe.
– Amíg a húga élt. Három évvel korábban hagyta maga mögött a földi világot, mint tatám, és amikor tizennégy éves koromban utoljára nála jártunk, már nem tudott felkelni az ágyból. Egy szomszédasszony gondozta, persze nem ingyen, a fél nyugdíja ráment. Az volt a legszomorúbb húsvéthétfőm, mert tudtam, éreztem, hogy egy év múlva már nem ismételhetjük meg a látogatást. Sosem láttam annyira szomorúnak nagytatámat. Amíg hazafelé utaztunk, elmesélt egy történetet a húgával közös gyerekkorukból, ami miatt sosem tudott megbocsátani magának. Négy év volt a korkülönbség a két testvér között, és tatámnak gyakran kellett vigyáznia a kishúgára, a szüleik ugyanis legtöbbször a mezőn dolgoztak. Egy szombat délután, amikor megint kettesben maradtak, a leckeírás is a kiadott feladataik közé tartozott. Tatám a saját tanulnivalójával hamar elkészült, a húga azonban, aki akkor éppen első osztályos volt, megmakacsolta magát, sehogy sem akart leülni az ábécéskönyv mellé. A szomszéd fiúk közben várták tatámat focizni, ott füttyögtek a kapuban. Nagytatám egy darabig rimánkodott a húgának, hogy szedje már össze magát, és fogjon hozzá a megjelölt szavak összeolvasásához, de nem volt kivel beszélni. Egyszer aztán elfogyott a türelme, és egy, addig sosem érzett indulattól hajtva a szüleik ruhásszekrényéhez ment, levette az apja egyik nadrágjáról a szíjat, és végigvágott vele a húga hátán. Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán amikor a kislány hangos zokogásba kezdett, megfenyegette, hogy ha valakinek elmondja, ami történt, sokkal jobban ellátja a baját. A kishúg komolyan vette a fenyegetést, ijedtében még a sírást is abbahagyta, és elkezdte összeolvasni az előtte táncoló betűket. Nagytatám csak évek múlva fogta fel, mekkora kárt tett a kislány lelkében, aki nem árulta be a szülőknek, sőt, tudomása szerint másnak sem beszélt soha a történtekről. A kapcsolatuk azonban hosszú időre megváltozott, és talán nem is lett soha többé olyan, mint az ütés előtt, bár tatám minden alkalmat igyekezett megragadni a közeledésre. Legénykorában aztán bekerült a városba, a húga a falujukban maradt. Sosem ment férjhez, így a szülők eltávozása után övé maradt a gyerekkori ház, ahol minden húsvéthétfőn meglátogattuk. Nagytatám a történet végén levette és megtörölte a szemüvegét, ebből tudtam, mennyire megkínozták az időkútból feltörő emlékek. A hátramaradt közös éveinkben mindig láttam rajta ennek a gyerekkori megélésnek az árnyékát. Talán csak az eltávozása előtt pár órával, utolsó beszélgetésünkkor fénylett fel újra a tekintete úgy, ahogy régebben a rigó- és cinkekoncertek alatt.
