A krónikus figyelmetlenség
2026-09-02 15:00:00
- Albert Ildikó
Lélektani divatok
A sorozat utolsó írásában egy nagyon elterjedt, ennek ellenére nem divatjelenségről – a figyelmetlenségről – szeretnék írni. Persze, ha a tömegessé váló pszichés gondokról beszélünk, akkor másokat is emlegethetnénk – mondjuk a szorongást és a depressziót –, de a jelen írásegyüttes nem erről szól. Ám már maga az a tény is, hogy a pszichés gondok egy része tömegjelenséggé vált, azaz általános tulajdonság lett az, ami eltér az átlagtól, elgondolkodtató és a maga ellentmondásosságában kissé bizarr megnyilvánulás.
A már-már általánossá váló figyelemzavarról ellenben megemlékezem, mert sok mindenben megnehezíti a mindennapokat, és épp ezért jó lenne tenni valamit ellene. Amíg még lehet. Mert nem a szintén sokat emlegetett (veleszületett) neurobiológiai figyelemzavaros hiperaktivitásról, az ADHD-ról van szó, hanem a mindennapokban kialakuló, szintén már-már patológiás figyelmetlenségről. Igaz, hogy az utóbbi években nőtt az ADHD diagnózisok száma is, a felnőttek körében úgyszintén, de valószínűleg ez inkább annak tulajdonítható, hogy jobbakká, pontosabbakká tették a diagnosztikai kritériumokat. Ráadásul az emberek is jobban odafigyelnek – micsoda ellentmondás! –, és inkább felismerik a jelenséget, vagy legalább azt, hogy valami baj van, és szakemberhez fordulnak, egyrészt a gyermekekkel, másrészt maguk a felnőttek is, ha egy darabig nem is voltak diagnosztizálva, illetve nem ismerték fel, hogy bizonyos területeken nem úgy működnek, mint a nagy többség.
A menet közben kialakuló, már patológiásnak mondható figyelemzavar félelmetes jelenség. A téma ismert kutatójától, dr. Gloria Marktól, a Kaliforniai Egyetem munkatársától tudjuk, hogy míg 2004-ben átlagosan 2,5 percig tudtunk egy képernyőn lévő feladatra fókuszálni, ez az idő mára alig 40-47 másodpercre zsugorodott! Durván számolva, a figyelemképességünk az addiginak az egyötödére csökkent.
A jelenség elsősorban az online világnak tudható be. Különösen a közösségi média meg a modern applikációk működtetőinek. Igen bizony! Tudatosan és tudományosan úgy tervezik meg, hogy kihasználják az emberi agy jutalmazási rendszerét. Magyarán: tudják, hogyan kell kívánatossá tenni a pörgő képeket, és alkalmazzák ezt a tudást, hogy a képernyőhöz kössenek, hogy függővé tegyenek. Mint ahogyan tudják azt is, hogyan kell kívánatossá tenni egy ételt, egy ruhadarabot, akármit, hisz ezekre pszichológiai és idegfiziológiai módszerek vannak. Ennek következtében jön létre a végtelen görgetés, vagyis eltűnnek a természetes megállási pontok, aminek következtében az agy képtelen az önszabályozást gyakorolni. Ebben segítenek, ezt teszik lehetővé tulajdonképpen a lájkok, értesítések és a villódzó ingerek, melyek állandóan apró dopaminlöketeket – amit jó érzésnek élünk meg – adnak az agynak. Miután ezt megszokja a szürkeállományunk, a hosszabb és lassúbb tevékenységek (pl. egy könyv olvasása) unalmassá válnak.
A különböző videós felületeken – TikTok, YouTube – az agyat hozzászoktatják a folyamatos ingerváltáshoz és váráshoz, mert kívánja a jutalmazást, a jó érzést. Jó lenne, nagyon jó lenne elgondolkozni ezen!
Ráadásul ezzel együtt, részben ezeknek köszönhetően rengeteg adat zúdul ránk, szinte állandóan. Kialakult a multitasking, azaz a párhuzamos feladatvégzés, mint mondjuk az e-mailezés munka közben, meg egy kis csetelés is, ami gyors váltásokat jelent a feladatok között. Ez kognitív energiát emészt föl, ráadásul növeli a stresszt, következésképpen a hibák számát, ennek minden következményével. Közben különböző hírportálokat, füleket, üzeneteket nyitunk meg, aztán a rengeteg információ között képtelenek vagyunk már szelektálni: lassan már nem tudjuk, mi a fontos és mi nem (mi a zaj, szakszóval). Elveszítjük a disztingváló és rendszerező képességünket is. Aminek a mindennapokban úgyszintén iszonyú következményei vannak. Bármilyen csúnyán hangzik, leírom: ezt nevezzük elhülyülésnek. Azaz már meghaladja a sima figyelemzavar jelenségét – ami önmagában is elég baj –, és megtámadja, rombolja a gondolkodási képességünket is.
És ha nem lenne elég az eddig felsorolt figyelmet rontó tényező, még hozzáadódnak bizonyos életmódbeli sajátosságok, melyek fokozzák a figyelem, az összpontosítási képességünk romlását: a krónikus alváshiány, a stressz és szorongás, bizonyos élelmiszerek és a mozgáshiány.
Korunk embere sajnos egyre kevesebbet és rosszabbul alszik, mint régebb. Ez gyakran a kék fényt kibocsátó képernyők miatt van, de a rohanó életstílus, a semmire sem elég idő, a túlvállalás is mind-mind hozzájárul ehhez. Az alváshiány rombolja a homloklebeny funkcióit, köztük a figyelmet, de sok egyebet is (munkamemória, tervező- és döntéshozó képesség, érzelemszabályozás, önkontroll).
A rohanás és teljesítménykényszer stresszt és szorongást okoz, ami emeli a kortizolszintet, melynek egyik következménye a koncentráció romlása.
Ami a finomított élelemiszereket és a mozgásszegény életmódot illeti, szokás mondogatni, hogy mindkettő rontja a szellemi teljesítményt. Valószínűleg így is van, bár nekem megvannak a fenntartásaim ennek igazságával szemben. Mindenképp tény, hogy az egészséges életvitel támogatja a jó szellemi teljesítményt, ám a hiánya nem zárja ki azt. Illetve önmagában nem elég a kiváló értelmi eredményekhez – maradjunk ennyiben.
Minden jel szerint igaza volt a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Herbert Alexander Simon (1916–2001) megállapításának: „Az információ bősége a figyelem szegénységét hozza létre.”
Ami biztató, hogy a mai tudományos ismereteink szerint, és ebben konszenzus van, az emberi agy biológiai képessége a mély fókuszra nem veszett el végleg. Még helyrehozható lenne a digitális detoxszal, magyarán, ha leszoknánk arról, hogy állandóan a számítógépet vagy a telefonunkat bámuljuk, ha nem hagynánk, hogy ömöljenek ránk az értesítések és mindenféle fölösleges információ, és egyszerűen gyakorolnánk, hogy hosszabb ideig tartó dolgokkal foglalkozzunk. Nincs ebben semmi ördöngösség. Azután sokkal inkább tudnánk figyelni a szeretteinkre, a hobbinkra, a szép dolgokra, egy jó könyvre, a természetre, magunkra. Az életre.
