Hétköznapi történet
A tinédzserek sokszor valami meglepő életbölcsességet hordoznak magukban, amit a társadalmi sablonokba belekényszeríthetetlen, lázadónak minősülő megjelenés vagy viselkedés miatt legtöbbször képtelen felismerni az ítélkező tömeg. Gáspár – közös megegyezéssel ezt az „művésznevet” választottuk 17 éves beszélgetőtársamnak – pont ilyen serdülő. Hosszú, barna haját szívesen tekeri laza kontyba a tarkóján, odavan az extrém bő ruhadarabokért, amik csak úgy „lógnak” rajta, és ha veszélyeztetve érzi az igazát, biztos, hogy odadob a külvilágnak egy-két keresetlen szót vagy mondatot. Nemrég azonban egy olyan oldalát ismertem meg, ami egyértelműen történetbe kívánkozott. Nem kellett sokat kérlelni, mindössze az volt a kikötése, hogy ne említsem az igazi nevét. Így lett belőle Gáspár egy régebbi televíziós vígjátéksorozat főhőse után, amit – a legtöbb tizenéveshez hasonlóan – nem a tévéképernyőről, hanem a világhálóról ismert és szeretett meg. Ez persze részletkérdés, mert az én Gáspárom a legkevésbé sem hasonlít filmbeli névrokonához, főleg ami az egocentrikusságot illeti.
Nemegyszer kérdezték már tőlem, hogyan sikerül hetente találni egy hétköznapi történetet, de az igazság az, hogy sokkal inkább ezek a történetté érő élethelyzetek, pillanatképek találnak meg engem, nem pedig én őket. Így volt ez tinédzser ismerősöm esetében is. A tömbházuk melletti zöldben találkoztam vele a napokban egy esti órában. Mobiltelefonjával pásztázta a bokáig érő füvet, messziről látszott, hogy nagyon keres valamit. Persze, hogy megszólítottam.
– A tesóm plüssjátékát szeretném megtalálni – világosított fel Gáspár. – Itt játszottak vele a blokk körül egy ovistársával, és valahogy elhullatták. Csak akkor vette észre az öcsém, hogy nincs meg, amikor már feljött a lakásba, azóta nagy otthon a szomorúság. Mondtam neki, hogy megpróbálom megkeresni, így aztán abbahagyta a sírást. Remélem, nem zendít rá újra, ha nem kerül elő. Anyu hajnali 4-kor kel holnap, mert délelőttös, jó lenne, ha hagyná aludni.
– És téged is, mert neked meg, gondolom, suliba kell menni reggel – egészítettem ki a hallottakat.
– Az nem baj, én nem vagyok valami nagy alvó, sokszor három-négy órával is beérem – hárította el Gáspár az aggodalmaskodásomat. – Tavaly nyáron olyan is volt, hogy egy szombat éjszakai buli után vasárnap hajnalban „kabannázni” mentem a haverokkal úgy, hogy le sem hunytam előtte a szemem. Mindenki azt hitte, hogy nem fogom estig ébren kibírni, de csak át kellett lendülnöm a holtponton, és utána újra frissnek éreztem magam. Igaz, egy-két kávéval is rásegítettem a dologra. Energiaitalt nem szoktam inni, mert nem szeretem az ízét. Mióta megtudtam, hogy apu hamarosan elköltözik, és beadják anyuval a papírokat a válóperre, még kevesebbet alszom, sokszor egyszerűen nem jön álom a szememre. Azelőtt sosem fordult elő velem ilyesmi, de most az öcsém miatt eléggé ki vagyok akadva. Ő nagyon kötődik apuhoz, jobban, mint én. Vele valahogy sokkal türelmesebb, játékosabb az apám, mint annak idején velem, nem csoda, hogy ennyire szoros a kapcsolatuk. Nagyon szeretem az öcsémet, és fogalmam sincs, hogyan lehet neki elmagyarázni, hogy hamarosan apu máshol fog lakni, és csak hétvégente tölt vele időt. Ő még alig hatéves, nem tudom, mennyit tud megérteni ebből az egész helyzetből, és képes-e egyáltalán feldolgozni.
– Te mikor tudtad meg, hogy válni készülnek a szüleid? – settenkedtem bele a kérdésemmel a hirtelen beálló csendbe.
– Nem olyan rég, kábé két hete. Apu elhívott egy szombat délután autózni, és vett nekem egy sört a Víkenden. Ilyesmit a legritkább esetekben tesz, csak ha ünneplünk valamit. De már az elején éreztem, mennyire feszült, így egyértelmű volt, hogy nem egy boldogságot hozó bejelentés következik. Bár egy kicsit azért reménykedtem, hogy talán újra bővül a családunk egy kis tesóval, de persze semmi ilyesmiről nem volt szó. Csak apunak bővül a kapcsolatrendszere egy idegen nővel. Erről persze nem beszélt, de én biztos vagyok benne, hogy emiatt mond le az eddigi otthonáról. Az, hogy már nincs meg közte és anyu között az egykori harmónia, véleményem szerint csak mellébeszélés.
– Mindketten édesanyátoknál maradtok? – kérdeztem.
– Igen. Apu albérletbe megy, már meg is van a lakás, amit kinézett. Beszélt a tulajjal, a napokban foglalja le. Fokozatosan lép ki a közös életünkből, úgy egyeztek anyuval, először csak egy-két napot marad távol, aztán egyre többször. Ezzel a stratégiával szeretnék megkímélni az öcsémet a váratlan traumától, de én nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó megoldás. Mindenesetre elhatároztam, hogy ha úgy alakul, lemondom a haverokkal tervezett nyári programokat, és inkább az öcsémmel foglalkozom, még az is lehet, hogy elkísérem egy-két gyerektáborba, persze, csak ha kívánkozik ilyen helyekre. Azt semmiképpen sem akarom, hogy apu az új nőjével szervezzen neki nyaralást.
Néztem a hosszú hajú srác okos arcát, ahogy egészen kipirult az indulattól, és legszívesebben megöleltem volna. Ehelyett felajánlottam neki, hogy segítek megtalálni az elvesztődött plüssjátékot. Ott szerencsétlenkedtem mellette a telefonommal, amikor egy bokor alsó ágán végre megpillantotta a plüsst. Ebben a villanásnyi időben Gáspár egész törékeny lényén átcikázott valami összetéveszthetetlen gyermeki boldogság, a következő másodpercben azonban már újra felnőttes komolysággal fordult hozzám, hogy elköszönjön, és felszaladjon a testvéréhez a megtalált kinccsel.
