A kémek hídjához vezető zene (5.)

• 2026-09-09 13:00:00

• Szilágyi Mihály

Burton Silverman számára a kihallgatás alatt kerültek a helyükre bizonyos részletek, amiket addig nem tartott lényegesnek. Egy este Emil Goldfus szobájában beszélgettek. Szólt a rádió, valami klasszikus zenét játszott, de a bemondó ismeretlen nyelven beszélt. Aztán a szemben lévő műteremben megszólalt Silverman telefonja. Valaki kérdezősködött, hogy mit dolgozik ilyen későn. Silverman viccesen azt mondta, „csak lehallgatjuk a moszkvai eseményeket”. Miután letette a telefont, Emil addigi tekintete és viselkedése teljesen megváltozott. Laza modora eltűnt, tekintete pedig olyan rideg és kemény lett, hogy Silverman beleborzongott, aztán ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt: „Soha többé ne mondj ilyet telefonba! Még tréfából se!”.

Máskor meg Silverman az egyik művésztársával beszélt Emil Goldfusról. A másik művész gyanított valamit, mert azt mondta, „Goldfus túl művelt ehhez a mesterséghez”. Egy alkalommal, amikor Silverman testvére, aki villanyszerelő volt, sokat beszélgetett a fényképésszel, rájött, hogy „olyan fizikusi szakértelemmel rendelkezik, ami meglepő még egy profi számára is”.

Azt maga Silverman is tapasztalta, hogy művészbarátja meglepően jól gitározik, nem úgy, mint egy olyan valaki, aki csak kedvtelésből pengeti a húrokat. Az FBI nyomozói részletesen kitértek a gitárra is. Silverman meg is kérdezte, hogy ez miért olyan fontos. Válasz helyett újabb kérdés érkezett: „Van titkos rekesz a gitárban?”.

Silvermant a bíróságon tanúként hallgatták ki. Aztán Rudolf Ábel védőügyvédje a feddhetetlenségről kérdezett. Silverman baráti őszinteséggel feddhetetlennek nevezte Ábelt. Ezzel el is küldték. Amikor távozott a teremből, Ábel arcán megbocsátó mosoly terült szét.

A kihallgatottak között szerepelt Häyhänen is. Az ő vallomásai azonban a nyomozók szemében is rendkívül amatőrnek látszottak. Ekkor értették meg igazán, hogy miért működött jól Rudolf Ábel hálózata: az alattvalók értelmi szintje messze elmaradt a vezetőétől; kapták az egyértelmű parancsot, nem kérdeztek, csak tették a dolgukat. Häyhänen azonban gyenge láncszemnek bizonyult. Egyszer panaszkodott, hogy a megjelölt „postaládát” (ami egy lépcső oldalán lévő kis lyuk volt) nem töltötték fel, de nem vette észre, hogy ott van egy csirkecsont, ami bizony fontos adatokat rejteget a belsejében. A nyomozók azonnal a helyszínre siettek, de addigra az útépítők betömték a lépcsőn a lyukat. A nyomozókat ez nem állította meg, hanem elkezdték kibontani az üreget. A New York-i rendőröknek feltűnt, hogy ezek a „munkások” amatőrnek látszanak, és szokatlan, hogy minden kipiszkált kődarab után több fényképet készítenek. Meg is állították egy időre a munkát, míg fentről nem kaptak utasítást, hogy hagyják dolgozni a fiúkat.

A begyűjtött rádiókészülékek működési frekvenciáit be tudták mérni, csakhogy az oroszok a kommunikációt nem szabályos időközönként bonyolították, hanem előre kidolgozott, szabályos ismétlődést nem mutató „órarend” szerint. Ráadásul ezek a gyorsított adások rövid ideig tartottak, és a kódolt információk sem voltak teljesek, egyszerre több adat részleteit küldték, így ha el is fogtak volna valamit a levegőben, és netalán sikerült volna dekódolni, akkor sem jutottak volna sokra. A nyomozásból kiderült, hogy 1958-ig sem Amerikában, sem Nagy-Britanniában, sem Ausztráliában nem volt tudomása a titkosszolgálatoknak arról, hogy területükön illegális rádióadók működtek volna. Aztán rá kellett jönniük, hogy bizony tévedtek.

Amikor lezárult a nyomozás, az amerikai törvények értelmében Rudolf Ábelt halálra kellett volna ítélniük, a védőügyvéd azonban felfedezte, hogy kár lenne egy ilyen művelt és képzett embert meggyilkolni. Azt javasolta a bíróságnak, hogy sosem lehet tudni, mikor fognak el az oroszok egy értékes amerikait, és akkor esetleg elcserélhetik a foglyokat. James Donovan védőügyvéd beszédéből érdemes idéznünk egy gondolatot: „…Ha ez az ember valóban az, akinek a kormányunk hiszi, az azt jelenti, hogy egy nagyon veszélyes küldetést hajtott végre hazája érdekében. Csak a legokosabb és legbátrabb embereket küldjük nemzetünk hadseregéből ilyen küldetésekre. Azt is tudják, hogy bárki, aki alkalmi kapcsolatba került a vádlottal, ösztönösen a legmagasabbra értékelte erkölcsi jellemét…”. Ez az érv döntött, így Rudolf Ivanovics Ábel ezredest 32 év börtönre ítélték.

Mit tett volna egy átlagember, ha 55 évesen 32 évre ítélik? Magába roskadt volna, és reményvesztetten zuhant volna zárkája fekvőhelyére. Rudolf Ivanovics Ábel ezredes azonban környezetét ámulatba ejtő lelkierővel foglalta el magánzárkáját. Azonnal matematikát, festészetet és művészetelméletet kezdett tanulni. Emlékezetből számos portrét festett, közöttük Kennedy elnök portréját, ami később az Ovális Iroda falát ékesítette. James Donovan minél többször találkozott védencével, annál inkább tisztelte és csodálta. Alain Dulles amerikai diplomata egyszer úgy fogalmazott, „szeretnék néhány ilyen kémet Moszkvában”, aztán amikor jobban megismerték Ábelt, valaki úgy fogalmazott, „ilyenből nekünk egy is elég lenne”.