A kémek hídjához vezető zene (4.)

1957. június 21-én (más források szerint 25-én) éjszaka még sikerült Goldfusnak a New York-i Latham Hotelből titkos üzenetet küldenie, de reggel hétkor három FBI-ügynök tört be a lakásába. Bár az ügyesen és higgadtan viselkedő mesterkémnek sikerült az ügynökök orra előtt megsemmisítenie a kapott táviratot és bizonyos kódokat, mindent azért mégsem tüntethetett el. Találtak bőven olyan tárgyakat, melyek szoros kapcsolatban álltak kémtevékenységével. Mivel Oroszországból csak úgy nem vihetett magával speciális rádiókészüléket, ő maga építette meg a számára biztonságos készülékeket – három átalakított rádiót találtak. Bizonyára tudta, hogy ha nem a saját keze munkáját használja, a készülék még lebuktathatja. Emlékezzünk vissza, Theremin számos ártatlannak tűnő műszere a lehallgatás mesterműve volt! Valószínű, hogy Mark ismerte vagy tudta Theremin ravaszságát, de saját biztonsága érdekében ő maga készített adó-vevő készüléket az Amerikában kapható, polgári célra gyártott rádiók átalakításával. Továbbá előkerült még számos rejtjelblokk, speciális kamerák, melyek inkább adatok filmre való lekicsinyítésére szolgáltak. A fürdő ablakából ügyesen lelógatott fémhuzal nem egyéb volt, mint egy rövidhullámú antenna, ami direkt Moszkvába továbbította az adatokat. Häyhänen csak gyanította, hogy morzejelekkel jöttek-mentek az üzenetek, de annál sokkal fejlettebb és titkosított módon folyt a kommunikáció (nem véletlenül kellettek rejtjelblokkok). Aztán találtak egy darab fát is. Egy ideig csak nézegették, hogy mi szükség lehetett rá, aztán az egyik ügynöknek eszébe jutott alaposabban megvizsgálni: a fadarab belseje egy 250 oldalas kódkönyvet rejtett. Megtaláltak egy széfkulcsot is, ami tizenötezer dollárt őrzött, valamint egy fénykép is előkerült egy másik gyanúsított ügynökről. Volt még néhány jelszó, amit az ügynökök egymás között használtak azonosításképp, de ezekkel semmire sem jutottak.

Az iszákos Häyhänen nem holmi elivott papírpénzek miatt adta fel magát, hanem egy ötcentes miatt. Tudta, hogy Mark ravaszul kettőbe vágott ötcentes pénzérmébe rejtette az üzeneteket. Egy alkalommal viszont mámoros állapotában Vick (vagyis Häyhänen) valahol elhagyott egy ilyen sokat érő ötcentest. A pénzérme elő is került. Még 1953-ban történt, hogy egy szeplős, szőke általános iskolás gyerek, aki újságkihordással is foglalkozott, tanárai lakására kézbesítette az újságokat. Egyik hétvégén borravalóként kapott egy ötcentest. A lépcsőn lefelé elejtette a pénzt, de legnagyobb meglepetésére két fél ötcentes lett a honoráriumból. A két félpénz közül egy négyzet alakú lapka került elő. Bizonyára a gyerek másoknak is megmutatta, mihez jutott hozzá, mert a lapka, ami egy mikrofénykép volt, az FBI-nál landolt. A kis filmecske összesen 207, ötös csoportokra osztott számtömböt tartalmazott. Mivel a számok jelentését nem sikerült megfejteni, a britekhez is átküldték a film anyagát. Ők sem jártak sikerrel. Annyit sikerült kideríteniük a számok írásképéből, hogy cirill betűs írógépen készültek, tehát a gyanú Oroszország felé mutatott. Häyhänen joggal félhetett „az elköltött pénz” miatt. Ezen incidens után a gyerek és tanárai is különleges élményeket szerezhettek az FBI nyomozóinak társaságában. Persze az ötcentes üzenetet nem írták ki öles betűkkel az újságokba, nehogy az orosz kémek gyanút fogjanak – bár az eltűnése is sok aggodalomra adhatott okot.

Mark vagy Emil Goldfus tehát kézre került. De jól tudták a nyomozók, hogy fabatkát sem ér ez a két név, és sejtették, hogy biztos van még néhány neve, tehát nem volt más választásuk, mint elfogadni azt a nevet, amit fogvatartottjuk mond. Így került be a hivatalos aktákba és ezáltal a köztudatba, hogy elfogták Rudolf Ivanovics Ábel kémet.

Különleges története van ennek a névnek is. Miután elfogták, Rudolf Ábel jól tudta, nincs értelme tagadni azt, amit már tudnak róla. De a nevét nem tudták, tehát azt szabadon választhatott. Az egykori William még a háború ideje alatt ismerkedett meg a valódi Rudolf Ivanovics Ábellel németországi bevetésük idején. Együtt dolgoztak, így jól megismerte kollégája életrajzát. Munkatársa szintén nehézsúlyú hírszerző volt, tehát ha otthon megtudták, hogy elfogták Rudolf Ivanovics Ábelt Amerikában, akkor ez egyértelműen azt jelentette, hogy a másik profit kapcsolták le, vagyis Williamet. Ezt használta ki elfogása idején. Azt még nem tudta, hogy a valódi Ábel meghalt 1955-ben, de ezzel vált még hitelesebbé az amerikaiak szemében: azt sejtették, hogy azért keltették Ábel halálhírét, hogy eltereljék róla a gyanút.

Hogy az FBI és a CIA növelje presztízsét, hamarosan óriásplakátok hirdették New Yorkban, hogy elfogtak egy orosz ezredest, az Amerikában tevékenykedő kémek legjobbját, és a fényképét is közzétették. Persze az újságok is címlapon hozták a nagy fogást.

Rudolf Ábel – ezután ezt a nevet is használjuk – fogolyként is feladta a leckét a nyomozóknak. Először vádalkuval próbálkoztak. Visszautasította. Önként semmit sem vallott, bizonyíték kevés volt. Műveltsége és önuralma megdöbbentette vallatóit. Belátták, semmiféle fenyegetéssel vagy kínzással nem juthatnak előbbre a harctereken edződött ezredessel. Tanúkat kerestek. Abból volt bőven, de mind összevissza beszéltek.

Aztán került egy Burton Silverman nevű festőművész, aki sokat tudott, de a beszámolójában kevés volt a fontos adat. Elmondta, hogy hihetetlen volt számára, amikor az újságokban igazi jó barátját látta orosz kémként feltüntetve. Teljesen hihetetlen volt, sőt arra gondolt, talán a biztonságiak tévedtek. Elmondott mindent megismerkedésük pillanatától kezdve. 1954-ben találkozott Emil Goldfusszal az Ovington Studios liftjében, ahol mindketten műtermet béreltek. Udvarias, méltóságteljes embernek ismerte meg. Az is megtörtént, hogy késő este gyűrött ruhában kopogott be Silverman műhelyébe, hogy egy kis terpentint kérjen. Beszélgettek, aztán pár hónap alatt szoros barátság alakult a két művész között. Goldfus sokkal idősebb volt Silvermannál, de csodálattal nyugtázta fiatalabb barátja művészetét. Igyekezett tanulni tőle. Volt, amikor nem is beszélt, csak ült, és nézte a fiatal művészt munka közben. Silverman meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy idősebb barátja milyen hatékonyan sajátít el művészi technikákat. Szavak nélkül tanult, és emlékezetből rekonstruált mindent. Goldfus még megosztott apró dolgokat az életéből. Politikai nézetei nem voltak szélsőségesek, ellenezte, művészietlennek tartotta a hangos tiltakozásokat. Skót akcentussal beszélt, és azzal magyarázta ezt, hogy nagynénje nevelte. Ezután már bostoni tanulmányairól beszélt, majd részletezte, mennyi mindennel próbálkozott, hogy megéljen: volt könyvelő, villamosmérnök, favágó, végül fotós.