A gyógyító rózsaméz

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (67.)

Két hete Gion Nándor Latroknak is játszott című regényfolyamánál hagytuk abba; pontosabban ott, hogy Szenttamáson (a Bácskában) a főhőst, Rojtos Gallai Istvánt és bárányhimlős kisfiát Mindzsa mama, a bába kiparancsolja az udvarra, mert a házban az anya, Rézi második gyermekét készül megszülni. Az apa idegesen szívja cigarettáját, s térdén lovagoltatja „petróleumbűzös barna kenőccsel bekent”, könnyező szemű kisfiát. A büdös kapadohány füstjét gyermeke feje fölött fújja el a rózsafákra, ahol a méhek mérgesen felrebbennek, de hamar visszatérnek a virágra. Apa és fia így beszélgetnek:  

„– A méhek sohasem betegek? – kérdezte a kisfiú bágyadtan. – Úgy röpködnek, mintha sohasem volnának betegek. […]

– Te is meggyógyulsz hamarosan – nyugtatgatta Gallai István, és feszülten hallgatódzott, hogy mi történik a lakásban. A konyhában, a tűzhelyen már régóta sistergett, forrt a víz, más zaj nem hallatszott. – Mindzsa mama azt mondta, hogy egy hét múlva meggyógyulsz.   

– Biztosan azért nem betegek, mert rózsamézet esznek – mondta a kisfiú. […] nem is könnyezik a szemük. Nem szeretem, ha könnyezik a szemem, mert nem látok rendesen.

– Egy hét múlva meggyógyulsz.

[…] – Nekem nem hoztál rózsamézet – mondta szemrehányóan a kisfiú.    

[…] – Meg fogom keresni azt a hatalmas fát, amelynek tetején a méhek palotája van. Bekenem fabalzsammal a tenyeremet meg a talpamat, megmászom azt a hatalmas fát, péter-páli almát viszek a méheknek, és cserébe rengeteg rózsamézet hozok.” (Rózsaméz, Latroknak is játszott, Magvető, 1982, 339-340.)

Amikor végre orvost kap Szenttamás, az orvosnak („Gönczi Adolf, de nem zsidó”…) nincs könnyű dolga. A szülők ugyanis máris bírálni kezdik, mert amikor védőoltást ad be a gyermekeknek, sokuknak feldagad a karja. A feldagadt karú gyermekeket a doktor kórházba küldi Szegedre, ahonnan végül mind épen érkeznek haza (Ez a nap a miénk, 552.). Gion Nándor prózájában gyógyító mese és pusztító-sebző valóság finoman, áttűnés nélkül simul egyetlen egésszé: igazzá. 

A belső szabadság boldogsága

Amikor Szenttamáson kitör a téglagyári sztrájk, munkáltatók, sztrájkőrök és sztrájktörők között el kell csitítani a feszültséget. Mint minden közösségi konfliktusban, most is a citerás Rojtos Gallai Istvánt kérik, hogy eszeljen ki valami mentő, békéltető megoldást.  Rojtos Gallai István úgy oldja meg a feszült helyzetet, hogy a vagyona miatt már többször durván bántalmazott Kudlik Rezsőt is védi, de a Kudliknak dolgozó munkásoknak is kínál valamit: hűsölni küldi a dolgozókat le Kudlik borospincéjébe. A pincében pedig boron kívül rengeteg méz van. A gondos Kudlik minden egyes bödönre fehér krétával felírta volt a mézfajta nevét. Gallai István az akác, a hárs, a tisztes, a vegyes feliratok után egyszer csak megtalálja a rózsamézet, a környezetének biztatásul oly sokat emlegetett csodaszert. A boldogságtól szinte megszédül. A rózsaméz visszaadja az egy hajszálnyit mindig a valóság fölött lebegő főhős hitelét. A rózsaméz a belső szabadság orvossága (metaforája is) tulajdonképpen: 

„Gallai István egyszerre nagyon gyönge lett, egész testét elöntötte a veríték. Nem hallotta már a tompa, haragos lépteket a feje fölött. Leült a pince földjére, hangtalanul mozgatta az ajkait, és ismételgette magának: Rózsaméz, rózsaméz, rózsaméz…[…] 

– Olyan, mint a parázs. […] Rézi leállította a varrógépet, amikor Gallai István feldúltan berontott a konyhába. […]     

– Mi történt veled? Sápadt vagy, mint a halál. […] 

– Hoztam neked rózsamézet – mondta Gallai István. [...] Egyél belőle, edd meg az egészet. Azt akarom, hogy mindig fiatal maradj. 

Rézi evett a rózsamézből, majd az mondta: 

– Hívjuk be a gyerekeket. […]” (Rózsaméz. Latroknak is játszott, 1982, 507-512.) 

A túlélés módozatai 

Láthatjuk, a regénycímeket kibontó történetek summázatszerűek és tisztító (katartikus) erejűek. A Latroknak is játszott valóságmeséje a túlélési módozatok sokszínű, „mozaikos” ívét rajzolja. Gion Nándor traumafeldolgozó prózájának értékeit, bátorságát, önismeretre késztető mélységeit lehetetlen itt és most teljesen áttekintenünk. Történetei éppen igazságuk és valóságtartalmuk révén izgalmasak, meglepőek, felkavaróak. Csoszogó Török Ádám nem tiszteli a törvényt, a tisztázatlan, zavaros helyzetekből igyekszik hasznot húzni; de a zavaros hatalom olykor fondorlatosabb nála, így szerez magának bosszúvágyó ellenfeleket. Krebs, Rézi Péter nevű öccse a háborúból, illetve a fogságból kommunistaként kerül haza, később magyarosítja a nevét (Keveházira). Elke Schultz férjhez megy a szerb Stojanhoz, Desankára változtatja keresztnevét, és hogy el ne felejtsen az anyanyelvén, titokban Rézivel németül beszélget… A nevét az éppen hatalomban lévő etnikum nyelvére változtatgató cigányt, Karába Janit a magyar csendőrök bevonulása után nem sokkal gömbvillám sújtja, de a villámcsapást megússza. Amikor pedig a szerb partizánok szervezik a vérengző bosszút a magyarok ellen, Karába Janiból hirtelen Jovan Karic néven lesz a rémtettek egyik legbuzgóbb végrehajtója. Végül a „férfiassága” esik áldozatul: amikor a láncfűrészre ítélt áldozatot, Csoszogó Török Ádámot pisztollyal lődözi, hogy gyengüljön, de élve kerüljön a láncfűrész alá, a „becsületes” magyar rablógyilkos ágyékon szúrja szadista hóhérját, és így aztán már sebtiben végeznek vele, megússza a láncfűrészt… 

A legnehezebb kérdés 

Hogy hogyan került a regény címébe biblikus utalás, a Krisztus két oldalán felfeszített jobb és bal lator? A magányos kamasz, a kívülálló főhős eszmélkedése tulajdonképpen a szenttamási határban álló Kálvária-dombon kezdődik. A stációk domborművei, illetve Krisztus bronzból készített és a két lator fehér kőből készült szoborcsoportja mindegyre új és új kérdéseket „ad fel” a kálváriadombon mélázó kamasznak. Miért fekete Krisztus szobra, és miért marad fehér a két lator? A legnehezebb kérdés, amelyhez az egykori kamasz főhős lelkierőgyűjtés céljából vissza-visszatér, a következő: hogyan lehetséges, hogy a Krisztus kínhalálát levezénylő és felügyelő, a gomblyukában sárga (!) virágot hordó katona arckifejezése távolságtartó, merengő, szinte szelíd szomorúsággal mosolygó… Rojtos Gallai Istvánnak éppen ez a távolságtartó attitűd, ez a vétkezőn is bánatos kívülállás tűnik a legtalányosabbnak az egész  kerek Szenttamáson, és tulajdonképpen ő maga is ezt a társas kívülállást sajátítja el mint a megmaradás egyetlen módozatát a sokféle „szennyben és piszokban”. 

Hiszen a szegény, munkában és gyászban megfeketült magyarok Szenttamáson, a szerbek szerint, mind tüdőbajosok, akik régi sok bátorságukba és bajukba belebetegedve „már nem veszik komolyan az életet”. Mert „az ő ezer évük” már sohasem folytatódik, és igazságuk tudatában is a bátrakat megritkítja a mindenkori hatalom. A virágos katonától ellesett szomorú nyugalom az életerős Rojtos Gallai Istvánt a legreménytelenebb helyzetekben is megmenti – mert ez a kívülállás ingerli és ámulatba ejti az ügyeskedő evickélőket, a hatalomban lévőket és talán a saját féktelenségén meg nem botránkozó gonoszt is... 

A balkáni háborútól bódult világ diagnózisa 

Gion Nándor szemléletváltoztatásra, perspektívaváltásra, egészséges távlatosságra – önismeretre és gyógyulásra hívja olvasóit. A rendszerváltozás és a maga áttelepülése után írt műveiben az értékek válságát talán még kínzóbban, mert elidegenítő módon és groteszkül ábrázolta. Novelláiban a balkán háborútól bódult világot „diagnosztizálta”. Állandó szereplője lesz M. Holló János hajdani délvidéki színházigazgató, aki a délszláv háború borzalmai elől menekül Magyarországra, de ott is minduntalan háborús roncs-emberekkel, „hősökkel és áldozatokkal” találkozik. Hős és áldozat egyszerre az írói alteregó (M. H. J. vagy az Irmai József nevű asztalos) mostohafia, a magában motyorászó fiatalember, Mondrovich Béla, akinek teljes joggal remeg a keze: 

„Tökrészegen vittek ki a frontvonalra – mondta Mondrovich Béla rekedten, és köhögött a konyaktól. Ott is sokat ittam, annyira részeg voltam, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy mit csináltam az első három napon. Amikor kijózanodtam, géppisztoly volt a kezemben, és mindenki dicsért bátorságomért. Azt mondták, hogy az elmúlt három napban én kaszáltam le a legtöbb horvát gárdistát. Aztán folytattam a lövöldözést […] mindenre, ami mozgott. Még a  kutyákra is. […] Egy sebesültet nem engedtek, hogy megöljek. Ősz bajuszú öregember volt, eltaláltam, de nem halt meg. Segítségért kiáltozott, meg akartam ölni, hogy ne szenvedjen, a barátaim azonban […] azt mondták, hagyjuk csak szenvedni az elvetemült gazembert. […] Akkor kezdett először remegni a kezem.” (Szomorú langaléta négerek. In: Mint a felszabadítók, Budapest, Osiris, 1996, 7-8.)

Hogyan maradhat az ember tisztán a megháborodott világban? 

Ugyanez a remegő fiú „gyógyultan” jelenik meg A málnaszedő gyógyulása című novellában. Mostohaapja magyarországi barátaira bízta Mondrovich Bélát, hogy felejtsen és felépüljön. A fiú kigyógyul a remegésből, munkát is vállal, de valójában M. H. J. jól szituált műgyűjtő-festő és keramikus barátaival együtt, a magyarhoni béka takarásában, gépfegyver-csempészettel foglalkozik… A málnaszedő gyógyulásában minden helyszín és minden szereplő a délszláv háborúval áll kapcsolatban. Kajtazovics Musztafa bosnyák menekült nem volt tizenötéves, amikor apját és testvéreit a szeme láttára lőtték le, és ő is lelőtt néhány embert… Budapesten Kovalszky Ferenc és felesége műkincsek közé és kerámiavázákba rejtve fegyvert szállíttat a felerősített Mondrovszky Bélával. Hátborzongató, hogy az elbeszélő főhős – az asztalos – is a jóbarátság jegyében részt vállal a háborúból: faládákat készít a műkincsnek álcázott szállítmány számára… Hogyan maradhat az ember egészen tisztán ebben a megháborodott világban? – teszi fel a keserű kérdést újra meg újra a Latroknak is játszott írója, Gion Nándor.