*Fotó: Darvas Emőke alkotása
Sok minden más ekkor, mint az év többi időszakában
Többen arról számolnak be, hogy ebben az időszakban megbolydul a világ, az amúgy is fáradt és túlterhelt emberek még terheltebbek, fáradtabbak, ingerültebbek. Mi történik? A kívülről érkező szeretetről, békéről, összetartozásról, családról szóló üzenetek paradox módon sok emberben pontosan az ellentétüket erősítik meg. Mire vágyunk igazán az év során, ami végül beteljesülés nélkül, üresen vagy félig megvalósultan marad? Valószínűleg ezek a mindig is jelen levő frusztrációk most egyszerűen jobban felszínre törnek, láthatóvá válnak.
Pszichológus szemmel nézve ez a szembesülés kimondottan jó dolog, mert az elfojtott, rejtegetett negatív érzések úgy működnek, mint a jó gyümölcs közé került romlott: csak idő kérdése, hogy megrontsa a többit is. Innen indulva, a karácsonyi történet a maga egyszerűségében őszinteségre, tükörbe nézésre, leltározásra késztet bennünket, és magával hozza a jó győzedelmének reménységét, mely nélkül ember nem élhet.
Nő a szomorúság, a magányosság érzete
A statisztikák azt mutatják, hogy az ünnepek környékén megnő a lehangoltság, a depresszió érzése, sajnos az év többi szakához képest ilyenkor többen szembesülnek a reménytelenség, teljes célvesztettség, önmagára maradottság, kívülállóság érzésével. Többen kerülnek szembe önmagukkal, látják úgy, hogy nincs ki igazán szeresse őket, és lehet az sem látszik, hogy kit lehetne igazán szeretni. Ez biztos? Valószínűleg ez korábban, az év más hónapjaiban is így volt, de sokan mégsem látták ennyire elszomorítónak a helyzetüket. Fontos tudatosítani magunkban, mielőtt nagyon belemélyednénk a helyzetünk kilátástalanságába, hogy ehhez a látásmódhoz hozzájárul a téli évszak néhány jellegzetessége is: a kevés napfény, a kevés szabadban töltött idő, amire rájön az ünnepek összetartozást, szeretetet, meghittséget, családi kört hangsúlyozó üzenete.
A család tényleg a szeretet közege?
Gondolom, hogy abban mindannyian egyetértünk, hogy a család önmagában nem jelent szeretetet, megértést, támogatást. Ehhez a vérszerintiség sem elég önmagában, ehhez sokkal több kell. Pszichológusként gyakran beszélgetek olyan emberekkel is, akik úgy érzik, hogy a családjuk jobban megnehezítette az életüket, mint segítette. Persze, ezek sem fehér-fekete helyzetek, mert átlagban az van, hogy a bántalmazás, elhanyagolás is együtt jár némi gondoskodással, szeretetfoszlánnyal. Ezért van az, hogy az intézetekben nevelkedő gyerekek várják a szüleik látogatását, haza szeretnének menni, mert a kevés szeretet rossz emlékekkel ötvözve is sokkal több, mint a semmi, ilyenkor is van legalább akihez kötődni, mert mi, emberek, nem vagyunk képesek kötődés, megkapaszkodás nélkül létezni. Megkapaszkodva, valahová tartozva tudunk életben maradni, nem véletlen, hogy a csecsemők az életben maradásukat jelentősen segítő megkapaszkodás ösztönével együtt születnek (erre két különálló reflex utal: a Moro- vagy átkaroló reflex és a fogóreflex).
A felnőttek, a szülők karácsonya
Milyen kár, és mekkora veszteség, hogy a felnőttek, mire ünnepelniük kellene, túl fáradtak, elcsigázottak, pedig az hajszolta túl őket, hogy pénzt akartak keresni, meg akartak minden lehetőt teremteni, hogy a gyerekeik, szeretteik az ünnepek környékén, főként karácsonykor semmiben ne érezzenek hiányt. A szándék önmagában rendkívül jó, mégis sok kompenzáció fedezhető fel benne. Értem, és a bőrömön nagyon is tapasztalom a helyzetet: szülőként gyakran van az az érzésünk, hogy nem elég, amit nyújtani tudunk, akadályokba, korlátokba ütközünk, előfordul, hogy éppen a saját korlátainkba, pedig szívünk szerint lehoznánk a gyerekeinknek a csillagokat az égről. Sőt, bizonyos helyzetekben meg is látszik konkrétan a hiány, a tévedés, olyan helyzeteink is vannak, hogy bár bocsánatot kérünk, próbáljuk kijavítani a szavainkat, tetteinket, miközben nagyon is tudjuk, hogy ezeket kitörölni már nem lehet. Ennek a terhe óriási. És itt a karácsony, amikor végre olyan szülővé válhatnék, amilyen elképzeléseim szerint a jó szülő, amilyen szülőként látni szeretném magam. Csakhogy ez idea, vágy, a fantázia szüleménye, lehet, hogy fő mozgatója nem is a gyermekeim jelenlegi szükséglete, hanem a saját gyermekkori nélkülözéseim. Szóval, miért is hajszolom túl magam? Mély, nagyon mély, sokszor nem is tudatos az indok, az is nagyon fontos, és előre vihet, ha a gyermekkori önmagamnak biztosítom felnőttként azt, amire akkor szüksége lett volna. De ettől a mostani gyermekeim nem biztos, hogy hálásak lesznek, egyszerűen azért, mert nem róluk szól. Én meg csalódottá válok. Szóval, nem is olyan egyszerű megérteni, hogy karácsony környékén valaki miért ideges, feszült, rohan, dudál és előz eszeveszetten a forgalomban.
Innen nézve is nagy lehetőség a karácsony, az élet sok korrekciós lehetősége közül egy, most is egy újabb lehetőséget kapok arra, hogy önmagamban és másokban is megszeretgessem a Kisdedet.
Gyermeki szemmel látni
Remélem, hogy mindenek ellenére sok felnőtt is képes a gyermekek szemével, illetve a saját gyermekszemével tekinteni az ünnepre, és meglátni a csodát. Márpedig csodák vannak. Álljunk csak meg egy percre, és lássuk meg a csodákat bennünk és körülöttünk. Most könny ugrott a szemembe, és kirázott a hideg: emberi ésszel felfoghatatlan ez a rengeteg áldás. Csak rácsodálkozni lehet, és elengedni ennek a megértését.
Orotván, egy Hargita megyei faluban nőttem fel: határozott az emlékem, hogy látom a dombok fölött a Mikulást a szánjával, a szarvasokkal, az angyalokat, a fényeket. Remélem, hogy sosem vesztődik el ez a „látásom”. Mai napig csupán egy kicsit hunyorítanom kell, és képes vagyok ezeket látni, ugyanúgy. És amikor mutatom a gyermekeimnek, ők is látják. Tanulható ez a látásmód, életet ad, fényt mutat a sötétben. Enélkül nem tudunk élni, ezt látni kell, meg kell tanulni látni, teljesen mellékes, hogy ennek a realitásáról amúgy mit gondol a világ. A fényt látni létfontosságú.
Hogyan tudjuk megélni a karácsony lényegét, hogy tudunk igazán töltekezni?
Nagyon tetszik Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus „elég jó anya” felszabadító gondolata, mely leveszi rólunk a tökéletesség elérhetetlenségének bűntudatát. Innen származik az „elég jó szülő”, és származhat az „elég jó karácsony”-nyal való megbékélés is. Engedjük el a tökéletesség hajszolását, emberi mivoltunkból adódóan is ez elérhetetlen. Próbáljuk kiszűrni, ami igazán fontos és lényeges számunkra. Nekem segít ebben, ha arra gondolok, hogy ha tudnám mennyi időm van még hátra ezen a Földön, valószínűleg nem sorban állásra fordítanám, de még többfogásos menüt sem készítenék, hanem önmagam adnám a magam valóságában, és azoknak, akiknek erre igazán szükségük van. Éljük meg ez idő alatt a közösség, összetartozás élményét. Carl Gustav Jung svájci pszichiáter fontos gondolata, hogy ha vágysz valamire, kezdd te magad adni azt a környezetednek. Magam teszem hozzá, hogy előbb-utóbb megtérül. Bármennyire is elesettnek, betegnek, elhagyatottnak érzem is magam, keressem meg azt az embert a környezetemben, akinek pontosan arra van szüksége, amit adni tudok. Azt mondta számomra egy nagyon kedves ember, hogy addig él, amíg adni tud.
Sportoljunk, töltsünk időt a szabadban, együnk, igyunk mértékkel, éljünk jól, és egyre jobban, gondoljuk át, hogy mire és mennyi időt és energiát szánunk, mert minden itt töltött pillanat most van, még egyszer nem fog megismétlődni. A szeretteinknek pedig ránk van szüksége, a tökéletlen személyünkre, az ölelő karjainkra, a mosolyunkra, a tekintetünkre, a szívdobogásunkra, a lélegzetvételünkre. Ha már nincsenek, ezek az igazi hiánycikkek.
Imádkozzunk, higgyünk a láthatatlanban, a megfoghatatlanban, lássuk a saját életünket isteni szemszögből, ezzel nagyobb keretet és teret biztosítva számunkra, a lehetetlent is lehetségesnek látva. Látva a küldetésünket a Földön, felismerve a soha ki nem apadó kegyelmet.
Dr. Kovács Réka Rozália pszichológus, egyetemi adjunktus, Sapientia EMTE
