A 64.
Kedves barátom! Te valószínű nem, ám az olvasó furcsának találja a címet.
Kedves barátom! Te valószínű nem, ám az olvasó furcsának találja a címet. Miután megláttad a 64. érettségi találkozóra készített meghívót, a legnagyobb csodálkozásomra azt kérdezted tőlem, hogy minek kell érettségi találkozót tartani egy „lakatosinas-iskola” végzőseinek? Szokatlannak találtam a kérdést, és megígértem, hogy akkor válaszolok, amikor majd itthon leszel újból, de a Népújságban, mert nemcsak te, mások is tévesen ítélik meg a volt fémipart.
Visszamegyünk az időben, 1892-t írunk. Elindul az iparosodás az akkori Magyarországon, így a vásárhelyi iparosok is úgy látják, hogy szükség van a szakképzett segédmunkásokra. Beindul a szakképesítés, a fa- és fémiparon kívül építészeti, keramikus és egyéb mesterségekben, az oktatás 3 éves. Nehézkesen ment, mert nem volt megfelelő helyiség, a munkáltatók is bizalmatlankodni kezdtek. 1897-ben elhatározzák, hogy egy megfelelő iskolát építenek, a kellő berendezéssel. Meg is valósult a korszerű épület, mely még ma is áll, de csak fa- és fémipari szakmunkásokat képeznek. Az iskoláztatás pedig 4 éves lett. Ez volt az akkori Magyarország első szakképesítő iskolája. Az iskola tevékenysége európai hírűvé nőtte ki magát.
A 40-es években megváltozik az iskola neve, és azóta fém- és faipari technikai középiskola néven működik. Nem inasiskola, barátom!
A tananyag is megfelelően változik. Nagy hangsúlyt fektetnek a műszaki tantárgyakra, a műszaki rajzra – el tudod képzelni, hogy egy körzővel mennyi mindent lehet csinálni? –, mert a műszaki rajz a szakmában mérvadó. A matematikára is nagy szükség van, enélkül nem oldhatók meg a műszaki feladatok. Hogyan lehet fogaskereket gyártani, ha a munkás nem ismeri a matematikai szabályokat, ha nem tud szilárdságtani számításokat végezni? Első évben a reszelők használata volt az alapoktatás tárgya, reszelővel készítettük el az úgynevezett tanmeneteket. Ha lyukat kellett fúrni, azt eleinte csak a művezető végezhette, később aztán a rátermettebb elsős is. A második évben szétosztottak a kovácsműhelybe és a gépműhelyekbe (esztergálás, marógépes, gyalugépes). Harmad- és negyedévben vegyesen zajlott az oktatás, ide tartozott még a szerelőcsoport is. Az iskola kisméretű esztergapadokat is összeszerelt. Úgyhogy, kedves barátom, mire megértünk, fémiparosok lettünk, és nem inasok!
Az utolsó évet a nehézipari minisztérium irányította. Az érettségi után kinevezést kaptunk a minisztériumokhoz tartozó üzemekbe: Brassóba, Tohani-ba, Zărneşti-re, Kudzsirra, Nagybányára. Én másodmagammal a Victoria vegyi üzemhez kerültem.
Az elhelyezési lapnak volt egy kitétele: ha megadott időben nem jelentkezel a kinevezés helyén, a szabotázstörvény egyik paragrafusa ellen vétettél, és elítélnek.
Most már, gondolom, megérted, mit jelent nekünk, iparistáknak az évenkénti találkozás. 1951-ben 54-en végeztünk, és még 14-en tudunk egymásról. Sokan voltunk, becsülettel megálltuk a helyünket, és valamilyen felelős beosztásból mentünk nyugdíjba. Nem hoztunk szégyent az iskolánk nevére. Az élet pedig megtanított, hogy kétszer kettő néha négy.
(Magyari Levente volt iparista)