Csütörtöki kimenő
Gyermekkorom óta ismerem. Ismertem. Sorsa ugyanaz volt, mint az anyámé. Egyszer csak kiragadták őt életének biztonságosnak látszó keretéből, és szüleivel, teljes rokonságával együtt a megsemmisülésbe, a megsemmisítésbe vetették. Bár voltak előjelei a Soának, évek óta egyre szaporodtak, mégsem hitték el, hogy velük, velünk is megtörténhet.
Tudod, miről beszélek. Azokról az évekről, amelyek örökre meghatározták létüket és milliók nemlétét. Zsuzsa néni, akárcsak anyám, túlélő volt. Az embertelenség túlélő tanúja. Nem volt kiválasztott, csupán szerencséje volt, erős volt az életösztöne, konok szelídséggel viselte sorsát, de nem felejthette a gázkamrák közvetlen szomszédságát és szerettei, társai pusztulását.
Mesélt róla. Harag nélkül mondta el. De ez valahogy sokkal súlyosabb volt, mintha átkozódna. Ez a tanúságtétel, remélhetőleg, hitte, torkára forrasztja a tagadást azoknak, akik nem akartak hinni a millió ártatlan halálában, s akik védték, védik a tegnapi bűnösöket. Segít az örök gyász feldolgozásában.
Oly korban élt, amelyben az emberélet nem sokat számított. Amikor karján számot viselt. És munkája a kényszerűség és értelmetlen erőfeszítés volt. Mégis túlélte. Hogy hazajöhessen, és újra családja legyen. Fiai, unokái, dédunokái.
Egykor jólétben élt, tanult emberek között, Vásárhelyen és Szászrégenben. Maga is gimnáziumot végzett. Aztán „megjárta” Lengyelországot és Sziléziát, nem saját akaratából, hanem a kirekesztő államhatalom, a törvények, a csendőrség, a Wehrmacht, az SS, a vegytiszta erőszak áldozataként. Sokakkal együtt.
Hazajött. Mert ezt az erdélyi földdarabot, várost érezte hazájának, amelyben lehet(ett) otthont teremteni, dolgozni. Hivatalnok volt, szolgálatot teljesített. És közben nem felejtett. Mert azt a szenvedéssort felejteni nem szabad. Legfennebb elrejteni a lélek és a tudat mélyére. Sokan elhallgatták utódaik előtt. Ő nem tette. Szavaival sötétséget oszlatott.
Nem felejtett, nem hallgatott. Gyertyát gyújtott a meggyilkoltak emlékére, és megtartotta ősei hitét. Szeretett és szeretetben élt mindhalálig. Miközben fogyott körötte a közösség. Férje évekkel korábban elhunyt. Nagyszerű társa volt. Zeneszerető jogász. Megözvegyült. Kortársai, barátai is kivándoroltak, elszegődtek másfelé. Leginkább a dombokat beborító temetőkhöz. Lassan utolsónak maradt ebben a városban, a szülővárosában, ahol számontartottuk, szerettük, féltettük. Ahol a város fejet hajtott mártíromsága és magas kora előtt. Az utolsó volt szüleim nemzedékéből.
Százkét éves korában ment el. Gyönyörű életet élt. Példásat anyaként, polgárként, tanúként. Pénteken temettük. Utolsó útjára nem csupán a hit megkívánta tíz férfi kísérte, hanem legalább száz tisztelője, ismerőse, barátja. Sírja mellett a magnólia aznap különösen kitett magáért. Tündökölt.
Diamantstein Zsuzsa szül. Riegelhaupt 1922–2024.
