Hű, mortál napom volt a tegnap! A reggel majdnem elaludtam, mert az a rohadt álárma nem szólt eléggé. Masszív késésben voltam, rengeteg elintéznivalóm volt, futtában felöltöztem, bekaptam egy szánát, rohantam az autóhoz. Beindítom, behúzom lükvercbe (nem is értem, miért jelzik R-rel!) az automatát, elindulok, döcc-döcc-döcc. Hú, akkora szperiatúra futott át rajtam, ne is gondold! Megrohadt ez a szar, most aztán kereshetek valami átéliért, ahol megszerelik, mondta is a vecsin, ne mind gájnerkedjek, vegyek kézi váltóst, mert ezek megdöglenek. Kiugrok, hát látom, hogy pána van a hátsó keréken. Na, gondolom, futuj. De legalább mégse a váltó halt meg, csak jó ez a tránszmiszié, döglene meg a szomszéd. Az irigy pork.
Autó vissza, hívom a taxit, már le vagyok izzadva a stressztől, nem veszi fel az kurva diszpécser, hogy krucséá möszii, rendelem netről, a vifi még funkcionál a blokk előtt. Be kell érnem a városba, van egy csomó elrendeznivalóm, tízkor várnak a primörián, onnan át kell menjek a finánchoz, le kell adni egy csomó doszárt, utána még villanyt kell fizetni, és elrendeznivalóm van a kórházban is. Valahogy ideér a taxi, mondom, eressze, persze nem lehetett kárddal fizetni, még jó, hogy volt nálam elég kesh, épphogy futotta rá. Beérünk valahogy a csentruba, pár perc múlva tíz, futok a primöriára, a portár mondja, melyik etázs, persze, hogy a legfelső. Nyomom a gombot, nem jön a lift, keresem a szkárát, felrohanok, tök leizzadtam megint. Keresem az ajtót, mondja a doámná, hogy libér. Köszönök, leteszem a doszárokat, vizsgálja, alaposan analizálja az egész pakkot, majd mondja, hogy nem jó, kettőn nincs szemnatúra. Mondom, basszus, nem gond, odaírom én. Á, azt nem szabad, az fálsz ün akté, keressem meg a másikat, aki alá kell írja. Mondom, azt nem lehet, Svédországban él, márinár. Hát akkor lárévédéré. Azt hittem, megütöm.
Mindegy, a fináncnál is dolog van, azt hamar elrendeztem, utána rohantam az elektrikához, ott csak a négy kilométeres sort kellett megint kiállni, a fele füstölt a muzsdéjtól, a másik fele meg nem értette a faktúrát, ott kellett explikálja nekik a fehérnép, éreztem, levadulok. Rühellem ezt a birokráciát, meg a csomó cöránt, akik bejönnek a komunából, aztán meg bűzlenek itt nekem délelőtt tizenegykor. Mit esznek ezek reggelire? Csápát muzsdéjjal?
A kórház szerencsére közel van, itt a kolc mögött, oda már gyalog is elérek. Persze itt is megállít az egyik ászisztént, hogy kit keresek. Mondom, melyik dokihoz jöttem, programálás is van most délre, jaj, azt most nem lehet, vorksopon van a domnu doktor, jöjjek vissza a páuzában vagy holnap. Kimegyek, gondoltam, okosabb leszek, biztos csak bürfál valahol, hívom telefonon, megadta a számát az egyik kunostinca, becseng, majd ácc ákcsészát. Remegni kezdtem a dühtől, leültem a padra, kiveszem a szivaramat, rágyújtani próbálok, klik-klik… kifogyott a brikéta. Na ekkor hívtam segítségül az összes dumnyézéut a szfüntök teljes kórusával együtt, bevágtam a brikétát a gunojba, elcsörtettem a gáráig, felültem az első buszra, és eresszed haza! Amikor jött a dagadék kontrol, és kérte a tiketet, úgy megnéztem, hogy hozzám se szólt többet, lehet azért is, mert közben pszicho szemekkel mormoltam, hogy té fut, kökát ku okhj.
Valahogy hazaértem, lerogytam a szófára, bekapcsolom a tévét, és akkor látom, hogy a tegnap, február 21-én valami anyanyelv nemzetközi napot ünnepeltek mindenfelé. Dikk, mekkora stupidság! Hát szépen beszélni tudunk nemzetközi nap nélkül is! Minek azt még meg is ünnepelni? Csomó rétárdát!
