2024. july 8., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Zsalugáter mögött

Festékszag helyett friss fenyőillat áradt a harmadik emeleti tömbházlakás minden szögletéből. Mintha a pár hete beköltözött, negyvenes évei végén járó nő kislánykora tájaiból rejtett volna el mozaikdarabkákat a szekrényekben és a függöny mögött. 
– Mindig arra vágytam, hogy egy ekkora otthonom legyen – mondta, miközben hellyel kínált az elegáns, barna kanapén. – Most mégsem kizárólag a magam kényelméért vásároltam ezt a négyszobás lakást. Édesanyámnak csontritkulása van, már alig tud kimozdulni a házból. Szeretném ide hozni, magam mellé. 
– Itt él Vásárhelyen az édesanyja?
– Nem, még otthon, Oroszhegyen. Édesapám volt odavalósi, anyám ratosnyai származású. Én is ott nőttem fel a Maros völgyében. Kilencedikes koromban kerültem be a városba. A pedagógiai líceumba jártam, aztán váltottam, és reál szakon végeztem az egyetemet. Húsz éve könyvelőként dolgozom.
– Hány éves az édesanyja?
– Nemrég töltötte a nyolcvankettőt. Eddig jól tartotta magát, apám halála óta gyengült le. Egyre nehezebben mozgott, de nem hagyta magát legyőzni a betegségtől. Mivel nem találtunk segítséget, egyedül rendezte a gazdaságot. Nem tudom, hogy lehetséges, hogy egy egész faluban ne akadjon egyetlen fiatalember, aki szeressen dolgozni. Anyám sem ingyen kérte, pénzt és termést is adott volna a munkásainak. Hétvégeken, persze, mindig meglátogattam, segítettem a ház körüli teendőkben. De hosszú távon ez nem volt megoldás. Hónapokig töprengtünk azon, hogy mitévők legyünk, végül anyám döntött úgy, hogy eladja a házat és a kertet, és beköltözik hozzám a városba. Akkor még egy kisebb, háromszobás lakásom volt a szemközti utcában. Eladtam, és az árából, illetve a megtakarított pénzemből megvettem ezt a lakást. Közben az oroszhegyi házunkra is került vevő.
– Nem lesz nehéz az édesanyjának megszokni a tömbházéletet?
– Igyekszem megkönnyíteni számára a váltást. Anyám vallásos asszony, én is rendszeresen járok templomba. Úgy rendeztem be az új lakást, hogy minden pillanatban érezze a Jóisten közelségét.
A szekrények üvegablakai mögött és a kisasztalon karcsú, piros gyertyák, a falon szentképek sorakoztak. Egy házikó formájú kerámiatartóban füstölőpálcikát pillantottam meg, onnan áradt a fenyőillat.
– A vidéki ház árát betesszük a bankba. Nősülés előtt áll az öcsém, jól jön majd a családalapításnál a pénz. Ő egyébként Kolozsváron él, ott végezte az egyetemet. Középiskolába Vásárhelyen járt, akkoriban együtt béreltünk egy lakást. Ő késői gyermekként érkezett, és a nagy korkülönbség miatt mindig úgy néztem rá, mint a fiamra. Nekem nem született sajátom, de ő pótolta ezt a hiányt. Szófogadó, rendes gyerek volt, sikerült is megtalálnia a helyét az életben. Egy informatikai cégnél dolgozik, és gyönyörű japán lány a párja.
– Ön nem vágyott saját családra?
– Dehogynem. Csak számomra mindig fontosabb volt a karrier, az, hogy biztos talaj legyen a lábam alatt. Sokáig válogattam, végül találkoztam egy fiúval, aki elvarázsolt. Idővel össze is költöztünk. Aztán lassan kezdtek megváltozni a dolgok. A párom egyre többet maradozott ki otthonról, gondolom, nőügyei voltak, a barátaink előtt pedig állandóan a vidéki származásomról poénkodott. Kicsúfolt mindenért, amit otthonról hoztam, akkor sem állta meg röhögés nélkül, amikor étkezéskor, szelés előtt keresztet jelöltem a megkezdetlen kenyérre. Mégis ő volt felháborodva, amikor elegem lett a megaláztatásokból, és kiadtam az útját. Üldözni kezdett a „szerelmével”, egyszer rám is törte az ajtót. Akkoriban még albérletben laktam, de hamarosan bankkölcsönt vettem fel, lakást vásároltam, és végre a magam ura lettem. Megfenyegettem a volt páromat, hogy ha nem száll le rólam, feljelentem. Végül aztán „vette” az üzenetet. Ha összefutunk az utcán, elfordítja a fejét, de legalább békén hagy. Azóta nem kívántam újabb kapcsolatba bonyolódni. Azt hiszem, olyan lettem, mint egy bezsalugáterezett ablak, nem tudok megnyílni az idegenek előtt. 
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Zenés tornára járok és fitneszterembe. Az utóbbi időben felszedtem pár kilót, szeretnék megszabadulni tőle. Van pár barátnőm, akik szintén függetlenek, velük gyakran megyünk kirándulni. Legutóbb Parajdon voltunk, hoztam is onnan egy sólámpát édesanyámnak. Meg aztán elkezdtem japánul tanulni, hogy majd anyanyelvén is  szót válthassak a sógornőmmel.
Távozás után, lefelé a lépcsőkön még elkísért a fenyőillat, és mintha a rég nem látott Maros menti hegyek is közelebb húzódtak volna hozzám egy lélegzetnyivel.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató