Zöldellő nagyapám
2026-01-23 14:00:00
- Sebestyén Mihály
A Zöld-foki-szigetek függetlenségének kikiáltásakor nagyapám zöldbe öltözött. Tetőtől talpig. Beolvadt a szoba tapétájának zöldjébe. Nem is nagyon találtuk meg egy hétig. Üvöltésére lettünk figyelmesek, amikor már teljesen kiéhezve és legyengülve feküdt a zöld gyepszőnyegen. Egész életében ilyen túlzó volt.
Az egész család úgy érezte, mintha egy hétre – vagy még ennél is hosszabb időre – a vadonba emigráltunk volna. Vagy visszavedlettünk volna zöldellő őslényekké. A tábortűz mellett – jelképesen és valóságosan – zöld-foki nótákat énekeltünk, zöld fokhagymát – a zöld-fokiak nemzeti eledelét – rágcsáltuk, mind olyan fémesen kemény illatot (jó, mondjuk ki: bűzt) árasztottunk, hogy a szomszédok a Jóreménység fokára menekültek. Abban reménykedtek, hogy egyszer visszatérünk mámoros zöldövezetünkből a mérsékelt égöv alá, és akkor újra béke lesz az olajfák és a zöldségturmixok alatt.
Pedig akkor nagyapám – nem tudni honnan – elővett egy kisebb zöld kötetet, amely a zöld-foki klasszikus költők verseinek gyűjteménye volt, majd kényszerített bennünket, hogy zöld-foki közmondásokat tanuljunk meg kívülről. Például: jobb a zöld szilva, mint a zöld szilváni; vagy: szebb a páva, mint a pápa – amivel azt kívánta illusztrálni előttünk, hogy a zöld-fokiak nem dőltek be a portugál inkvizíciónak és a hittérítőknek, hanem megmaradtak zöldhitűeknek, annak ellenére, hogy a szigetek neve portugál eredetű: a tengerbe nyúló fok egykori buja, érzéki, már-már erotikusan párolgó növényzetére utal.
Portugália gyarmata volt, 1975-ben nyerte el függetlenségét. Ekkor már túlérett zöld volt itt az uralom. Már-már rothadt – állapították meg a baloldali tévécsatornák kiküldött tudósítói. A szigetcsoport tíz nagyobb szigete közül kilenc lakott, míg öt kisebb érintetlen zöld: vadon és szabadon lobban az Afrikából érkező alkonyati szélben. A szigeteket vulkanikus eredetű népek lakják, akik kitörő értelmességgel és kedéllyel vannak megáldva.
Mind ismerik Petőfi klasszikus sorait nagyapám remek fordításában: Még zöldel a nyárfa az ablak előtt. A hexaméter náluk mértékegység, a lódenkabát nemzeti viselet. Mióta nagyapám lefordította nekik a Zöldre van, zöldre van a rácsos kapu festve című népdalt, mindenki ajkán kérés nélkül is felcsendül. Nem ijedtek meg a „rácsos kapu” szintagmától: lélekelemzőik nem a bezártság áttételes metaforáját látták benne. És azért vártak hiába a kelet-európaiak, mert nem volt az egész kibazsarózsázott falu zöldre festve.
Zöldfok fővárosát, Praiát – oktatott bennünket nagyapám, Grünhut Manó – azokban a forrón zöldellő napokban a nép nyelvén nem hivatalosan Verníliának hívják. Egy átlagos zöld-foki, aki megérte a függetlenséget, képes a zöldnek a harminckettőtől a hatvannégyig terjedő színskáláján az árnyalatokat, változatokat, elfajulásokat, kitevőket és kivételeket könnyedén megkülönböztetni. A penészzöldtől a spenótszínig, a bujazöldtől a hervatag pázsit késő délutáni – mondjuk október kilencedikei – árnyalatáig.
Külön zöldszótáruk van, amelyben minden, ami fokozatosan zöld az alapfoktól az infrasmaragd felsőfokáig – a párizsi zöld nagymesteri fokozatától a zöldfülűek pirulásáig – fel van sorolva, meg van magyarázva színvakok és afro-európaiak számára. Illusztrálva van, sőt a legfrissebb digitális kiadásban már zeneileg is példázva: Verdi-operákat játszik a zöld-foki állami operaház minden évadban, bérletszünetben.
Nemzeti válogatottjuk gyepzöld, ezért szoktak rendszerint győzni, mert az ellenfél alig pillantja meg őket. Arcukat is zöldre mázolják, ugyanis a FIFA szabályzata egyáltalán nem emlékezik meg az arcfestésről.
Hosszú ideig fogalmunk sem volt az öregnek erről a jól titkolt rokonszenvéről, amelyet a Zöld-foki-szigetek iránt táplált keszeg mellkasában. Korábban nem adta jelét különösebb vonzalmának a zöld iránt, hacsak azt nem számítjuk, hogy rendszerint zöld kürtőkalapot viselt, ezzel ment a templomba, de hát édes istenem, olyan kalappal köszöngetnek egy szabad országban, amilyennel csak óhajtanak a polgárok és alattvalók. Na meg a kínai zöld teát említhetjük – így utólag a veszteség gödrei között bukdácsolva –, amelyet minden reggel és minden este szürcsölt, hörpölt, iddogált, kortyolgatott, szipogott. Méregtelenít – mondogatta –, ráadásul immunerősítő. Rá akart venni bennünket, hogy mi is váljunk a zöldsarjú-tea fogyasztóivá. Eszünk ágában sem volt. Ha van Lipton, Earl Grey, Lord Nelson, Darjeeling meg tibeti rubintea. Ezek között válogattunk. Pont azt a szárított, gyanús gyúanyagot fogjuk a szervezetünkbe betolni? Na nem. Makacskodtunk.
Aztán egy reggel nagyapám eltűnt. Nem a tapéta előtt, nem a függöny mögött, nem a szobanövények között. Csak egy zöldtea-filter maradt utána az asztalon, gondosan kinyomkodva, mintha üzenet lenne. Keresését azonnal megkezdtük, de a törvénynek engedelmeskedve – mi balgák! – csak az eltűntét követő harmadik napon jelentettük be. Újságban közöltük, a helyi adókon népszerűsítettük. A zöldek azonnal jelentkeztek, vezetőjük kijelentette, semmi közük sincs nagyapám eltűntéhez. A zöldszervezetek sorra tárták szét karjukat, sopánkodtak, álszerény pofával sajnálkoztak. A Zölderő, egy szélsőséges félkatonai szervezet azt állította, hogy nagyapám eltűnése nem véletlen. Ezt csakis a Gender-Bender bár személyzete és zongoristája cselekedhette, ui. abból a bárból már tűntek el emberek, akiket azóta is keresnek rokonaik és hitelezőik. Nagyanyám erre csak legyintett. Mit tudják ezek, mitől döglik a légy. Ezt meg mi nem értettük, mert a zöld legyek kizárhatók voltak az ügyből. Egyszóval: ki voltunk teljesen zöldülve. Az epebajosok zöldet hánytak, a nemzeti monitorszolgálat zöld és kék léggömböket, keresődrónokat küldött fel. De hiába. Zöldmező-beruházásokat ígért az EU, de a szigetek valamiért erre nem rendültek meg. Portugália ügyvivője lerázott bennünket. Nagyapámról azt állították, hogy szélhámos, svindler, csaló, illuzionista csődtömeg, népbutító, teljesen megbolondította a Zöld-foki-szigetek amúgy szelíden zöldszívű népét. Sőt ki van tiltva a szigetről. Ehhez képest hónapokkal később egy töredezett, összekaristolt és pecsétekkel meggyalázott képeslap érkezett tőle. Legalábbis erre vallott az aláírást nélkülöző levélszöveg. Nem ábrázolt semmit, csak egykedvűen volt színezve: egy különösen árnyalt almazöld kartont forgattunk a kezünk között. Érteni véltük a szövegét: Most már itt vagyok, igazán.
Soha többé nem láttuk. De néha, ha tavasszal túl sokáig nézzük a frissen kihajtott fákat, vagy ha egy gyep hirtelen túlságosan élénknek tűnik, valaki a családból biztosan megszólal: „Ez már nem egészséges zöld.” Ilyenkor hallgatunk. Teát főzünk. És egy pillanatra úgy érezzük, mintha a világ túlságosan is zöldre váltott volna.
Abban az esztendőben zöld hó borította a bérci tetőt.
