Zenész az űrben (3.)

Chris Hadfield érdekes módon egy egész fejezetet szentel a könyvében a viselkedésnek. Ennek a fejezetnek a mottója lehetne Verseghy Ferenc Az igaz bölcs című négysoros gondolata: „Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, / Míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét. / Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, / Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát.” (1806)

A szerző szerint nagy erény az alázat, a segítőkészség, az éppen indulni készülő vagy éppen az űrben lévő kolléga minden földi kötelezettségének átvállalása csak azért, hogy az illető teljes nyugalommal és odafigyeléssel végezhesse felkészülését, űrbéli munkáját. „Megtanuljuk, hogy űrhajósként cselekedni azt jelenti, hogy segítjük a társunk családját, amikor ő a világűrbe indul – elhozzuk a megrendelt ételt, teljesítjük a megbízásait, kezeljük a pénzét, és rohanunk pelenkát venni. Persze sok minden, amit megtanulunk, műszakilag roppant bonyolult, de akadnak meglepően földhözragadt dolgok is. Minden űrhajós meg tud javítani egy eldugult vécét – ezt az űrben is rendszeresen meg kell tennünk –, és mindannyian tudjuk, hogyan kell kifogástalanul csomagolni, ahogy a Szojuz űrhajóban, ahol az utolsó darabig mindent le kell szíjazni, máskülönben felborul az egyensúly.” Sajnos, itt lenn a földön van, aki többnek érzi magát annál, hogy „alávaló” munkát végezzen – talán ezért is borult fel az a bizonyos egyensúly…

Fontos embernek lenni nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon hangoztatom, kikövetelem, hogy ilyen meg olyan úrnak szólítsanak, sőt lehetőség szerint még a rangfokozatot is sorolják fel. Az ilyen ember lelke mélyén érzi, csak így tudja elérni, hogy felnézzenek rá az emberek. „Az egyik barátom egyszer a Johnson Űrközpont déli 4. épületében egy zsúfolt liftben állt, amikor beszállt egy idősebb űrhajós, megállt, és szemmel láthatóan arra várt, hogy valaki a gondolataiban olvasva rájöjjön, hogy a hatodik emeletre akar menni, és megnyomja helyette a gombot. »Nem azzal foglalkoztam az egyetemen, hogy megtanuljam a liftek gombjait nyomogatni«, bökte ki váratlanul. Elég hihetetlen, de erre valaki megnyomta helyette. Ez az eset olyan mély benyomást tett a barátomra, hogy még az én fülembe is eljutott a híre, mint ahogy valószínűleg sok más ember fülébe is. Számomra intő példa volt az eset, arra a csapdára figyelmeztetett, amikor valaki azt hiszi magáról, hogy ő Az Űrhajós (vagy Az Orvos vagy Az Akárki). Attól kezdve mások szemében ő csak egy öntelt alak a liftben, aki arra vágyik, hogy fontos embernek tartsák.”

Társadalmunk betegsége, hogy nem becsüljük kellőképpen a fizikai munkát végző embereket. Egy hibás beidegződés eredménye, hogy csak azok végeznek fizikai munkát, akik nem tudtak tanulni. Jó példa erre a szakiskolák visszaállítása körüli okoskodások sora – mintha istencsapása lenne bármilyen munka, úgy tekintünk rá. A takarító meg kellene érdemelje a tiszteletet azért, mert az általunk produkált koszt  eltünteti. Az építőmunkás, aki naphosszat birkózik a betonnal, a téglával, a tikkasztó meleggel, ő is tiszteletet érdemel, mert végső soron ő váltja valóra azt, amit valaki egy irodában lerajzolt. A szobafestő, aki saját ízlésünk szerint teszi széppé a lakásunkat, nem lehet lekezelendő munkás. Ugyanígy megnyilvánulásainkkal egyetlen emberbe sem rúghatunk bele, mert „ezért fizetik”. Vagy az engem ért sérelmen csak úgy tudok elégtételt venni, ha tisztességtelenül bánok egy másik emberrel? „Munkánk során hazánk minden lakosát képviseljük, nem csak néhány kiválasztottat, ezért mindig egyformán kell viselkednünk, akár egy államfővel találkozunk, akár hetedik osztályos diákokkal a természetismereti órájukon. Őszintén megvallva, ez akkor is helyénvaló, ha nem vagy űrhajós. Soha nem tudhatod, ki nyilvánít rólad véleményt, akivel már találkoztál. Talán a vezérigazgató. De előfordulhat, hogy a portás.”

Találkoztam már olyan diákkal, akit felszólítottam, hogy szedje össze a földről a saját szemetét. Szememre vetette, hogy azért fizetik a takarítónőt – aki a tanuló szerint „úgyse csinál semmit” –, hogy feltakarítson. Bizony az ilyen gyereknek nem űrhajósok a szülei…

A tiszteletet nem kikövetelni kell, hanem hitelesnek kell látszanunk, hogy megérdemeljük, „és annál valószínűbb, hogy hitelesnek tűnsz majd a szemükben, minél kevésbé próbálod az orruk alá dörgölni a saját nagyságodat”.

A beképzeltség és felületesség is nagy csalódások és pirulások okozója lehet. Hadfield két szemléletes zenei példával magyarázza el, mit jelent megtanulni, begyakorolni valamit. Az egyik eset egy különösen szomorú történet. Legjobb barátja úgy halt meg, hogy felrobbant a vadászgépe. A robbanás olyannyira erős volt, hogy csak emlék maradt a pár órával azelőtt még mosolygó barát után. „Visszarepültem Bagotville-be a temetési szertartásra, ahol az ő gitárján eljátszottam, és elénekeltem a This Old Guitar című dalt, amelyet gyakran adtunk elő együtt. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amelyet valaha is meg kellett tennem. Legalább százszor elpróbáltam, mire sírás nélkül végig tudtam énekelni a számot.” Felfigyeltünk a gyakorlásra? Nem egyszer-kétszer, s aztán félre vele, mert már unalmas – akár százszor is, hogy biztos legyen. Manapság a gyakorlást jelentő házi feladatok ellen is hadjárat indult (persze, mindenhol lehetnek túlzások).

Végül a képzelt tudás egy nevetséges esetét is megemlíti a zenélő asztronauta. „Néhány évvel ezelőtt a zenekarunk Houstonban lépett fel. Egy nő odajött a színpadhoz, és megkérdezte: »Ismeritek a Proud Maryt? Én majd énekelem.«, Nagyon magabiztosan lépett fel, meg kicsit hasonlított is Tina Turnerre, ezért beleegyeztünk: »Persze!« Fellépett a színpadra, határozottan magához ragadta a mikrofont. Elkezdtük játszani a számot, ő azonban nem kezdett énekelni. Az gondoltam, talán nem tudja, hol kell belépni, ezért kicsit segítettem neki az első strófával. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy tulajdonképpen csak egyetlen sort tud a szövegből: »Rolling on the river«. Ezt az egy sort a megfelelő helyen határozott hangon elénekelte, a dal többi részében viszont csak dúdolgatott. Nyilván feltételezte, hogy ha kezébe veszi a mikrofont, akkor azon nyomban Tina Turnerré válik. Talán mi még ostobábbak voltunk, mert elhittük neki, hogy felkészült a szereplésre. Túl magabiztos fellépése egyenes következménye volt a színlelés észak-amerikai szubkultúrájának, ahol legtöbben azt hiszik, hogy elég megnézni a tévében az Ízes élet adását, és máris tudnak főzni.”

Végezetül Hadfield azoknak is üzen a könyvében, akik szakmai visszavonulás előtt állnak. „Jó néhány évvel ezelőtt az egyik brit-kolumbiai múzeum kért egy gipszmintát az arcomról, hogy azt elhelyezhesse egy maketten. A csomagban a gipszminta készítésének leírásával együtt küldtek egy felettébb hasznos útbaigazítást, miszerint »Ez nem rakétatudomány!« (...) Volt benne valami zöld trutymó a hajamra, a szemöldökömre és a bajuszomra, a rózsaszín maszatot az arcomra kellett mindenfelé szétkenni, majd a gipszcsíkokat rá kellett fektetni, hogy összetartsa az egészet. A csapat alapos eligazítása ellenére azonban meglehetősen katasztrofális eredmény született. A trutymó túl gyorsan megkötött, a gipsz pedig nem tapadt hozzá a ragacshoz. A maszk darabokra hullott. Úgy döntöttem, nem próbálom meg még egyszer, mert rájöttem, talán nincs is értelme. Valójában az arctalan bábu tökéletesen megjeleníti az egyik legfontosabb tanulságot, amelyet űrhajósként megtanultam: értékelni az alázat bölcsességét és az általa adott látásmódot. Ez az, ami segít leereszkedni a csúcsról.”