A Watergate-botrányról
Egy washingtoni irodaház biztonsági őre ragasztószalagot talált egy ajtózáron 1972. június 17-én. Gyanúsnak találta a dolgot, és értesítette a rendőrséget. Az lefülelt néhány betörőt, akik azonban nem elvinni, hanem otthagyni akartak valamit: lehallgató berendezéseket.
Egy washingtoni irodaház biztonsági őre ragasztószalagot talált egy ajtózáron 1972. június 17-én. Gyanúsnak találta a dolgot, és értesítette a rendőrséget. Az lefülelt néhány betörőt, akik azonban nem elvinni, hanem otthagyni akartak valamit: lehallgató berendezéseket. Ami kezdetben kisstílű bűntettnek tűnt, az idővel hatalmas politikai botránnyá dagadt, amely a világ leghatalmasabb politikusának a hivatalába került. Az iroda ugyanis az amerikai Demokrata Párt választási központja volt, az épület neve: Watergate.
Pedig Richard Nixon elnöknek nem lett volna szüksége efféle mocskos trükkökre, hiszen novemberi újraválasztása bizonyosnak tűnt. Moszkvával sikerült párbeszédet kezdenie a nukleáris leszerelésről, és diplomáciai mesterfogással fölvette a kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal. Ráadásul a Demokrata Párt olyan baloldali jelöltet (George McGovern) indított Nixon ellenében, aki az amerikaiak nagy része számára elfogadhatatlannak tűnt.
A legtöbben semmiségnek tekintették a Watergate-házba történt betörést – nem így Bob Woodward és Carl Bernstein. A The Washington Post újságíróinak feltűnt néhány dolog: miért viseltek a betörők elegáns öltönyt? Miért hozta ki őket pár órával később a rendőrségi fogdából egy neves ügyvéd? Miért voltak kiváló kapcsolataik a Republikánus Párttal? És mit keresett egyikük zsebében egy 25 ezer dolláros csekk, amelyen kifizetőként „Az elnök újraválasztásáért küzdő bizottság” szerepelt?
Nixon egyszerű családból származott, mindenért keményen meg kellett küzdenie. Amikor 1960-ban hajszállal alulmaradt John F. Kennedyvel szemben az elnökválasztáson, noha erőteljesebben kampányolt, mint demokrata párti riválisa, meg volt győződve arról, hogy mindenki ellene van – de leginkább a sajtó. Bizarr listákon sorolta fel ellenségeit – mindazokat, akikről úgy vélte, hogy összeesküdtek ellene. Még nyolc évig kellett várnia arra, hogy elnökválasztást nyerjen.
Bernstein és Woodward hasznos tippet kapott a „Deep Throat” (mély torok) nevű ügynöktől. Az illető, akiről csak 2005-ben derült ki, hogy nem más, mint Mark Felt, a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) elnökhelyettese, a tényfeltáró újságírók egyik legfontosabb támaszának bizonyult. A másik támaszt azok a már-már naiv válaszok jelentették, amelyeket Nixon környezete adott az újságíró duó kérdéseire.
A betörés tényénél is jobban sokkolták az amerikai közvéleményt azok a magnószalagok, amelyek szinte minden beszélgetést rögzítettek a Fehér Házban. Ezekből kiderült, milyen államfőjük volt az amerikaiaknak: olyan politikus, aki hazudott, sértegetett, a legmocskosabb szitokszavakat használta, rágalmazott – és jogsértésre adott utasítást.
Nixon ugyanis az irodaházba történt betörés után arra akarta felhasználni az államapparátust, hogy akadályozza a tettesek után megindított nyomozást.
„Ha az elnök teszi, akkor az nem lehet jogsértés” – jelentette ki. Később megpróbálta a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA) ráuszítani az FBI-ra – ám a jogállami rendszer (alkotmány, hatalmi ágak szétválasztása, szabad sajtó) erősebbnek bizonyult. Egyre többen fordultak el Nixontól, s bár oroszlánként küzdött, végül kapitulálni kényszerült. Hogy elkerülje az impeachmentet (vádemelés miatt történő fölmentést hivatalából), 1974. augusztus 9-én lemondott. Utóda, Gerald Ford első hivatali intézkedése az volt, hogy amnesztiában részesítette elődjét, akit így soha nem vontak felelősségre a Watergate-ügyben játszott mocskos szerepe miatt.
