A vízi paradicsom gazdái

Dobrudzsa egy kicsit olyan, mint Erdély – a jereváni rádiót parafrazálva –, talán nem olyan nagy, nincsenek magas hegyek és a Kárpátok helyett ott van Románia (talán Európa) felbecsülhetetlen természeti kincse, a Duna-delta. A hegyvidékhez szokott utazó kellemesen tapasztalja, hogy a kiváló minőségű műút, elhagyva az ország legnagyobb éléskamrája – a nagy-brăilai sziget – környékét, dombok között kanyarog, a Dobrudzsai-hátság ugyanis  a legrégibb lerakódásos geológiai képződménye az országnak. Helyenként a vékony földréteg alól  kikandikálnak az egymásra rakódott rétegek, a fehér mészkő sziklák. A táj kopár, messze ellátni a dombtetőkről. A történelmi idők előtt lakott vidék volt, fontos állomása a keletről nyugatra vándorló törzseknek, népcsoportoknak, őscivilizációkat megalapozóknak. Mindig is jelentős gazdasági, kereskedelmi potenciált jelentett a Fekete-tenger partvidéke, a Duna, a kiváló talajú alföld. Igazi Kánaán lehetett azoknak, akik több emberöltőnyit laktak itt. Ma sem véletlen, hogy – Erdélyhez hasonlóan – tizennégy nemzetiség él itt egymás mellett, többek között román, ukrán, lipován (orosz), török, tatár, bolgár, a különböző birodalmak irányítása alatt idetelepített olasz, német, magyar, örmény és folytathatnánk tovább  a bábeli felsorolást. A helyenként sután lefordított, máshol a kommunista hatalom által átkeresztelt török, tatár és lipován elnevezésű falvak között haladunk. A templomok is jelzik a vidék kulturális sokszínűségét.

*

A Szent György-ág felé tartunk, a Duna-delta Bioszféra-tezerváció vendégei leszünk, vár ránk Bîcă Marian vadőr (ranger). Személyesen nem ismerjük, de többször is telefonált útközben a természetvédelmi terület kormányzója, hogy megérdeklődje, jó úton vagyunk-e, minden rendben? Aztán Tulcsán túljutva  kollégája veszi át a GPS szerepét. Feltűnik a folyó, a nagy zöld terület, amely mellett a műút kígyózik. Nem lehet eltévedni, mert a néhány szekérút kivételével nincsenek letérők, aztán elfogy az aszfalt. Találkozunk vendéglátónkkal, aki úgy fogad, mintha nagyon régi ismerősök lennénk. Ismeri a fél Maros megyét, a magyarok is hozzá járnak. S bizonyítva, hogy ez nem csak udvariassági szólam, előreküld a töltésen, ő majd csónakon érkezik – mondja. Recseg, ropog, kopog a Dacia az egysávos, fák, bokrok övezte földúton, majd a megadott helyszínen, a fák lombja alatt észreveszek egy MS rendszámtáblájú gépkocsit. Egy fiatal fiú magyarul rám köszön, mondja, jó helyen járok. Még egyet nyög a Soli, aztán leparkolunk a vízparton. Sz. L. családja fogad. Nyárádsze-redaiak. Az otthoni kisüsti mellett elmondják, évente egy hónapot töltenek itt. Teljes kényelemben: lakókocsi, sátor, filagória, kiépített stég, saját motorcsónak áll a rendelkezésükre, fürödnek, horgásznak, pihennek... Maga a földi paradicsom – mondják. Majd megérkezik vendéglátónk, és átpakolunk a csónakba.

*

A Dunavăţul de Jos őrházához vezető lagúnába tartunk a csónakkal. Eldugott félszigeten kötünk ki. A Duna-delta Bioszféra-rezerváció a 3510 négyzetkilométeres (a rezerváció mintegy 40.000 hektár) területén hét hasonló őrház van, ahonnan csónakon indulnak járőrözni az ellenőrök. A nádfedeles faházban otthoni kényelem fogad: szoba, konyha, fürdőszoba, minden van, ami kell. Nem is csoda, hiszen  munkanapokon itt laknak a szolgálatosok. Az áramellátást napelemes pannók  biztosítják. Az épület szomszédságában gaz ölelte emeletes épület áll. Megtudjuk, hogy valamikor kutatóállomás volt. Elhunyt a munkálatokat vezető professzor, azóta az épület üres, udvarán még lekaszálták a füvet, de falait már kikezdte az enyészet. Egy kicsit a tájból kilógva az őrház mellett egy gömb alakú, modern műszer áll, amelyet nem szabad megközelíteni. A tartórúdhoz erősített tábláról olvasom: földrengésjelző. Aztán megtudom, hogy egy nemzetközi program keretében vizsgálják a Fekete-tenger alatt egymásnak feszülő tektonikus lemezek mozgását. Még nem okoztak különösebb gondot... de jobb elővigyázatosnak lenni. Aztán a házban újabb meglepetés ér. Az előszoba olyan, mint egy múzeum kiállítófala. Művészien szőtt halászháló között a halászok életét ábrázoló grafikák, festmények. Kiderül: házigazdánk műve, aki aztán kitárja a ház egyik helyiségének ajtaját, amely hangulatos műterem festőállványokkal, s előkerül a több mint száz darabból álló elektronikus vésőkészlet is, s érdeklődésünkre házigazdánk bevallja: szobrászkodik is. Hobbiból.

*

Másnap csónakba ülünk. Nem jelölünk ki úti célt. Nem horgászni jöttünk, csupán belekóstolni mindabba, amit a Duna-delta jelent. Emberi léptékkel lehetetlen bejárni, megismerni mind a 29 sajátos élőhelyet, megismerni mind a 340 honos vagy csak időszakosan itt fészkelő madárfajt, a mintegy 25.000 hektáron elterjedő tavakat, a 10.000 hektár felületű csatornákat, ereket, a hal- és emlősfajtákat és sorolhatnánk még mindazt a természeti kincset, amit magában rejt ez a vízi világ. Miközben nádasban, tavirózsák mellett, gyökerükkel a partszéli mocsárban alig megkapaszkodó, göcsörtös ágakkal a magasba mutató fák között, a lombkorona alkotta zöld alagutakban haladunk, Bîcă Marian a munkájáról beszél. Nagy a felelősség, de imádja, amit csinál, bár mind anyagilag, mind erkölcsileg megfizethetetlen. Ismernie kell az általa felügyelt területek állat- és növényvilágát, amelyet figyelemmel követ az év minden időszakában. De nem ez a nehéz, hanem az emberekkel, a halászokkal s főként az ország minden tájáról idelátogató sporthorgászokkal való munka. Szerencsére a nagy többség megérti, hogy vannak  szabályok, előírások, amit be kell tartani: az engedélyváltástól a különböző helyekre, védett területekre vonatkozó tilalmakig. De mégis vannak kivételek. Mert  igencsak elharapózott az orvhalászat, s vannak olyanok, akik behatolnak a természetvédelmi zónákba. Arra nem gondolva, hogy nemcsak másoknak, hanem mindannyiunknak ártanak tettükkel. Ma már nincs korlát, akadály, és a GPS segítségével attól sem kell tartani, hogy elvesztődnek a csatornákban. A modern eszközök így ártanak a természetnek... – mondja többek között a vad- és halőr.

*

A Perişor homokvonulathoz érkezünk. Ez a delta déli részét kedvelő, ismerő turisták által gyakran felkeresett hely. Csodálatos. Alighogy kilépünk a csónakból, megpillantjuk a Fekete-tengert. A folyót a tengertől  alig 20 méteres homoksáv választja el. A csónakkikötő mellett két felújított ház, mellette egy romokban heverő hajdani raktár és egy felújítás alatt álló nagyobb épület. Sűrűn kattintgatom a gépem, mire a házból kijön egy férfi, és rám szól: tilos a fotózás. Értetlenkedve állok, hiszen sehol egy tábla, kerítés... Aztán közli: a tulaj nem engedi. Kiderül, hogy a hajdani halbegyűjtő központot potom áron felvásárolta Adrian Sârbu  médiamogul. De nemcsak ezt, hanem a „fél deltát”. Az egyik csatorna (Dranov) mentén levő, a kommunista korszakban jól működő halgazdaság és tenyészet épületei is a birtokába kerültek. Valóságos szellemtanya lett. Valamikor több száz embernek adott munkát. Vendéglátónk visszaemlékezik arra az időre, amikor javában folyt a termelés, az itt dolgozóknak kultúrcsoportja volt, focicsapata, s a halgazdaság mellett  buldózerrel kialakított pályán munka után minden este sportolhattak. Azóta a nagyipari halgazdaság a múlté, de a halak tervszerű újratelepítésével sem foglalkoznak igazán. Maradt a turizmus, de még ez sem az igazi. A panziótulajdonosok, a csónakot kölcsönzők a vadnyugati filmekből ismert területfoglalási módszer szerint gazdálkodnak. A rezerváció adminisztrációja igyekszik kiadványaival népszerűsíteni a helyet, konkrét látogatási pontokat, helyszíneket ajánlva rendszerezni az idegenforgalmat. Mert az se jó, ha túl sokan jönnek – mondja a rezerváció őre. A visszafelé vezető úton számos horgásztanya mellett haladunk el. A parkőr barátságosan integet mindenkinek, van akitől a haljárás felől érdeklődik. Sokan visszatérő vendégek.

 

(Folytatás keddilapszámunkban)