2020. augusztus 10., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

IV. szakasz

„Majd, ha a tenger is. (…) Aki fönt

bömböl, több, mint egy király!” 

(Shakespeare: A vihar) 

Amennyiben valaki Szicíliából Horvátországba szeretne hajózni, a legrövidebb út az olasz csizma alatt-mellett vezet. Szicília keleti felétől szinte egyenes úton tarthatunk enyhén északkeletnek, majd – a csizma sarkantyújától – északnak. A csizma természetesen nem egy emberi lábbeli arányait követi: a talpának formáját egy kisebb öböl adja, míg a sarkantyúig egy jóval nagyobb öböl vizein kell átvitorlázni. Előbbi a Squillacei-, utóbbi a Tarantói-öböl nevet viseli. A kettő közé esik a Calabriai-félsziget, a sarkantyút pedig a Salentói-félsziget formázza. A Calabriai-félsziget közepén találjuk a catanzarói földnyelvet, azt a részt, amely a csizma talpát köti össze annak orrával. Ez az olasz félsziget legkeskenyebb pontja. A Tirrén-tenger és a Ión-tenger között helyezkedik el, és természetes adottságai révén Marcellinara nyergének is nevezik, a földnyelv csupán 30 kilométer széles, és a közepén egy két kilométernyi hosszúságú mély völgy választja el egymástól a több ezer méteres Appennineket és a calabriai Serra-hegységet. Ugyanez a völgy áll a Tirrén- és a Ión-tenger között – és ennek a völgynek a déli partja a Squillacei-öböl.

Fotók: Kulcsár Tibor


Taorminai látogatásunkat követően reggel indultunk tovább, kelet felé. Elhagytuk a csizma orrát, majd északkelet felé vettük az irányt. A tervünk az volt, hogy áthajózunk a Squillacei-öblön, majd Isola di Capo Rizutto után a Tarantói-öblön is, ahonnan élesen északnak fordulunk, és Brindisi körül, immár a sarkantyú keleti oldalán vagy lehorgonyzunk, vagy meg sem állunk, és keresztülvágunk az Adrián. A Messinai-szorosból érkező erős széllökésekben felhúztuk a vitorlákat, és meglehetősen nagy tempóval kezdtük a napot, de amint kikerültünk a szoros hatótávolságából, a szél elállt, és motoroznunk kellett. Délutánig szép, de eseménytelen napunk volt. Nagyjából húsz tengeri mérföldnyi távolságra haladtunk a parttól, gyönyörködtünk annak domborzatában és a part menti kisvárosokban, kerülgettük a halászhajókat, halászbójákat és tengeri halfarmokat, amelyeknél a háló felső fele a vízvonal fölött húzódik. 

Késő délután értünk a Squillacei-öböl vizeire. Hírhedt vizek ezek, zátonyok futnak a part mentén, és igen kevés a kikötő, veszélyeit az ókorban is ismerték. Most azonban csendes volt minden, szikrázó napsütés és aprócska szél fogadott bennünket, ám ahogy a keskenyedő földnyelvhez értünk, a szellő föltámadt. Háromcsomónyi sebességről hétcsomósra erősödött, majd alulról súrolta a tízest, és mi vigyorogni kezdtünk. Gyors kupaktanács után megszületett az egyértelmű döntés: motor kikapcs, vitorla felhúz! 

Most a vitorlázás kis technikai útmutatója következik. A vitorla kezelésének több fázisa van, ezeknek nagy részét liturgiai szigorral kell végrehajtani. 1: Eldöntjük, hogy vitorlázni fogunk. 2: Értelmezzük a szélirányt, szélsebességet, úti célt satöbbi. 3: Amennyiben többen vagyunk a hajón, mindenki tudatosítja magában a számára kirótt feladatot. 4: A bummot, a fővitorla alsó, az árbócra merőlegesen álló tartórúdját a megfelelő irányba állítjuk és ott rögzítjük, a biztonsági köteleit megkötjük. 5: A hajót széllel szembe kormányozzuk! Ez utóbbi a legfontosabb. Ha nem áll pontosan széllel szemben, a vitorlákat lehetetlen kezelni, ha pedig mégis erőltetjük, ott valami biztosan törni, szakadni, rombolni fog. A Kobra Harmony 47 típusú, bermuda szlúp vitorlázatú, tehát egyárbócos jachtjának teljes vitorlafelülete több mint 134 négyzetméter, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy átgondoljuk, milyen egyszerű mozgatni ezt a felületet, ha csak pár csomós sebességgel is fújja a szél. Poroltak már szőnyeget viharban? Na ugye. 6: A vitorlák rögzítő- és kezelőköteleit fölszabadítjuk, utóbbiakat a csörlőkre tekerjük. 7: Az adott jelre tekerünk, mint állat! 8: Amint felhúztuk a fővitorlát és az orrvitorlát, a kormányos az eredeti irányba kormányozza a hajót, és élvezzük a hangtalan száguldást. 


A vitorlás a széllel ellentétes irányba dől, megrázza magát, fölfekszik a habokra, és nekilódul. Csak a szél süvítését, a hullámok csobbanását halljuk, amint motorerő nélkül, a természettel tökéletes szimbiózisban, annak segítségét használva tör előre a jacht, olyan sebességgel, amelyhez a megbízható, kis Perkins dízelmotor soha nem segítene bennünket. Kikapcsoljuk az automata pilótát, kézzel kormányozunk, vigyázunk az irányunkra és (főleg!) a szélirányra (ha valahogy mégis ellenkező irányba fordulnánk, és onnan találná telibe a szél a vitorlákat, akkor kész a katasztrófa), röpülünk a vizek hátán, és vigyorgunk, mint nyúl a birsalmának. Ez az igazi szabadságérzet, semmihez sem hasonlítható, leírhatatlan. A végtelen tenger, a vitorlák lobogása, majd megfeszülése, a szél ereje, a hajó, amit uralunk, miközben egy történelem előtti időkből származó technikát kezelünk, az európai civilizáció egyik bölcsőjének partjait és városait látjuk, ősi kultúrák tengeri útjain haladunk, és kiéljük az emberiség legrégebbi, legfontosabb ösztönét, amelynek mindenünket köszönhetjük: a felfedezés izgalmát! Kollektív tudatalatti kulturális és antropológiai élmény, csapatmunka és kőkemény sport. 

Fölhúztuk tehát a vitorlákat, és gondtalanul száguldottunk tovább. Alkonyodni kezdett, mikor nagyjából a földnyelv, a nyereg közepéhez értünk, és szájtátva bámultuk a hatalmas szélerőműveket. Eszünkbe sem jutott, hogy ez a látvány akár üzenet is lehet. Az volt. 

Hirtelen erősödni kezdett a szél. Bal csapáson haladtunk, majdnem kilencven fokos szögben bal oldalról fújt, így a hullámok is oldalba kaptak. Tíz, tizenkét, tizenöt csomósra nőtt a szélerősség, majd felszökött húszcsomósra. Aztán tovább: huszonkettő, huszonhárom, huszonöt – mindez pár perc alatt. Ez már hatos fokozat a Beaufort-skálán, erős szelet jelent, elsőfokú viharjelzést, háromméteres, átbukó hullámokat, amelynél vitorlás vízi sporteszköz csak a parttól számított 500 méter távolságon belül közlekedhet, a szárazon pedig a legvastagabb ágakat is mozgatja. Kobra kiadta az utasítást: reffelünk! A reffelés több szakaszból áll, és a hajó ismételten széllel szembe fordítását, majd vitorlák megkurtítását, a felület csökkentését jelenti – az orrvitorlának egy részét becsavarjuk, a fővitorlát lejjebb eresztjük, ezzel csökkentjük a vitorlafelületet, és megelőzzük a hajó tovább dőlését, illetve folyamatos gyorsulását. A vitorlákat le lehet reffelni többek között negyedig, félig, háromnegyedig, illetve teljesen le is lehet húzni őket, nagy viharban ez kötelező, ilyenkor kerül fel a kis, igen erős anyagból készült, rikító színű viharvitorla. Ha ezt szélsebességtől függően nem tesszük meg, a hajó tovább gyorsul, az oldalára dől, irányíthatatlanná válik, megsérül, fölborul, akár el is süllyedhet. Szóval reffeltünk, de, mint kiderült, nem eleget. A folyamatosan süvítő szélbe erős széllökések vegyültek, elképedve meredtünk a műszerre: huszonöt, huszonhét, majd harminccsomósra erősödött a Tirrén-tengerről a Ión-tengerre a nyergen keresztül átsöprő szélvihar, majd tovább nőtt az ereje: harminc-, harmincnégy, végül harminchat csomós szelet mutatott a műszer. Ez Beaufort 8, 72 kilométer/órás szélvihar, másodfokú viharjelzés, 5,5 méternyi hullámokkal, ami a szárazon a kisebb fákat kidönti, és itt semmi sem volt, ami csillapíthatta volna az erejét. Közben besötétedett... Reffelni már nem tudtunk, rohantunk előre a bal oldalról nekünk csapódó, tajtékzó hullámokon, amelyek felemelték, majd továbbdobták a tíztonnás hajót, amely hangos döngéssel csapódott a két hullámhegy között a víznek, miközben szinte teljesen az oldalára dőlt, és csak gyorsult és gyorsult. A vaksötétben azt sem láttuk, éppen mekkora hullám érkezik. Kobra állítani szeretett volna az orrvitorlán, a hajótat jobb oldalán lévő csörlőhöz ugrott, én ugyancsak, segíteni a kötelekkel. Lenéztem jobbra, tőlem egyméternyire csak a sötéten rohanó, kavargó vizet láttam, majd fölnéztem baloldalt, ahol hirtelen, a körülbelül 60 fokos szögben a jobb oldalára dőlő, négy méter széles hajó fölött, az égbe meredő korlát tetejénél láttam a reánk zúduló, megtörő hullámhegyet. A víz átsepert a hajón, majdnem lesodort minket a fedélzetről. Tibi kormányzott, még nappali cuccban, fürdőgatyában és pólóban, immár csuromvizesen, Kobra a vitorlákat igazgatta, amennyire lehetett, Huba lent ragadt a kajütben, mert a hajó belsejében lehetetlen volt egy lépést is tenni, én pedig a láthatárt kémleltem, bójákat, csónakokat, halfarmokat, bármit, aminek nekiütközhetünk, de csak a fekete, hömpölygő vizet és a reánk zúduló jókora hullámok hegyét láttam. Felvettük a mentőmellényt, és a hajóhoz kötöttük magunkat, a vitorlás recsegett-ropogott, csak üvöltve tudtunk kommunikálni, miközben a szél olyan erővel bömbölt, mint egy felszállni készülő utasszállító sugárhajtású motorja pár méternyi távolságból. Két opciónk maradt: vagy jobbra fordulunk, hogy a 4-5 méteres, megtörő hullámok ne balról, hanem hátulról érjenek, vagy a szárazföld felé fordulunk, és megpróbáljuk elérni a partot. Utóbbi mellett döntöttünk. Észrevettünk a térképen egy kis földnyúlványt, mögötte egy védettnek tűnő öblöcskével és horgonyzóhellyel. Arra gondoltunk, ha sikerül beérni a földnyelv mögé, az lefogja majd a szél erejét, és kiköthetünk. Ekkor már Kobra vezetett. Óvatosan a part felé fordította a hajót, és mindannyian abban reménykedtünk, hogy a Hargita kibírja azt a körülbelül húsz mérföldet, amely a városkától elválaszt bennünket, úgy, hogy a szél és a hullámverés immár teljesen kilencven fokos szögben, a jachtra merőlegesen ért minket. Lehet útközben bója, halfarm, bármi – most már nem érdekel, életveszélyben vagyunk, nem térhetünk el az iránytól, reffelni már nem tudunk, áttörünk rajta! Húsz mérföld nem nagy távolság. Szárazföldön, szép időben többet is motorozunk egy jó fagyiért. Itt további három-négy órányi tömör borzalmat jelentett az emelkedő és zuhanó, igencsak oldalra dőlő, recsegő-ropogó hajón, töksötétben, üvöltő szélben. De sikerült! 


Amint beértünk a földnyelv mögé, csökkenni kezdett a szélerősség, végül partközelben szinte meg is állt. Lehorgonyoztunk a kiszemelt öblöcskében, megvizsgáltuk a hajót, de maradandó károsodást nem láttunk rajta. Visszadobtuk a vízbe a potyautasunkat: a bal oldali, végig a magasba emelkedő dekken egy tintahal heverészett magányosan. Majd – szinte azonnal – mindannyian álomba zuhantunk.

A tengeren a vihar nem mindig olyan, mint a szárazföldön. Itt nem volt eső vagy villámlás. Az amúgy pontos tengeri időjárás-előrejelzés semmit sem jelzett. Az ég végig tiszta volt, ragyogtak a csillagok. De a hirtelen előtörő, előre jelezhetetlen, órákon át veszettül fújó szélroham viharos körülményeket teremtett. Túléltük, megéltük, hogy milyen érzés Beaufort-nyolcasban vitorlázni. A hurrikán Beaufort-tizenkettes, a legmagasabb fokozat a skálán. Ilyet vitorlásoktatáson senki sem tapasztal, ott tizenöt-húsz csomós szélnél már takarodik mindenki a kikötőbe. Nekünk meg kellett birkóznunk vele. Nem volt pánik. Négy úriember ijedten ugyan, de higgadtan, precízen és villámgyorsan ügyködött órákon keresztül azon, hogy ne vesszen a tengerbe, miközben tudta: ha túléli, élete egyik legemlékezetesebb pillanatát vési épp az emlékezet falára.