Vitorlással át a Földközi-tengeren

II. szakasz

Támadó sirokkó

Tengerközépi fürdőzésünket követően tovább folytattuk utunkat: keleti irányba tartottunk, stabil 90 fokos szélességet követve, Szardínia és Szicília északi partja között. Föltámadt a szél, amely szembefújt velünk, így motorozásra kényszerültünk. A szél egyre erősödött, kis, tarajos hullámok dobálták a hajó orrát egész nap. Az útiterv szerint meg sem állunk Szicíliáig, ahol először – ötnapnyi, megállás nélküli tengeri utat követően – lehorgonyzunk egy halászfalu előtt fekvő kis öbölben. Lassan kialakult a szokásrend is – napközben nem volt szükség őrségre, hiszen mindannyian többé-kevésbé a cockpitban tartózkodtunk, ha pedig mégsem, akkor valaki önként felvállalta ezt a szerepet, míg a többiek pihentek, aludtak, ettek vagy napoztak a fedélzeten. Éjjel azonban más a helyzet, olyankor elengedhetetlen az őrszem folyamatos jelenléte. Az első pár éjszakán ez csupán annyit jelentett, hogy a háromórás váltásokban az őrszem figyelte a műszereket, a szélirányt és legfőképpen a forgalmat, hiszen ősrégi hajóútvonalakon haladtunk, sokszor láttunk óriási, 3-400 méteres tartályhajókat és áruszállítókat a láthatáron, illetve annál közelebb is. Egy vitorlásnak elméletben mindig elsőbbsége van (amennyiben vitorlával halad, és nem motorozik), de mindannyian tudtuk: egy ilyen monstrumnak mérföldekre van szüksége a lassításhoz, ha pedig meg akar állni vagy hirtelen kerülni, lehet, hogy jobb, ha a manővert már egy másik kontinensen elkezdi. Ez persze túlzás, de értik a lényeget: inkább mi tértünk ki előlük. Szóval, kialakult a szokásrend, mindenki akkor kezdte éjszakai őrségét, amikor az a saját bioritmusának leginkább megfelelő volt: Tibi este kilenctől éjjel tizenkettőig, jómagam tizenkettőtől hajnali háromig, Huba pedig hajnali háromtól reggel hatig, és így tovább. 

Aznap éjféltől, amikor Szicília felé haladtunk a szembeszeles Tirrén-tengeren, ismét én kerültem őrségbe. Tudtuk, hogy az egész napos, kellemetlen, 14-15 csomós szembeszél nem más, mint a híres és hírhedt sirokkó, amely Afrika partjai felől fúj fölfelé, északnyugati irányba, gyakran szaharai homokkal festi meg a láthatárt és borítja vörösbe a hajókat. A homok ezúttal elmaradt, de a sirokkó ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és eléggé megmocskolt bennünket. Kicsivel éjfél után, épp őrségváltásomkor egyre csak erősödött a szél, alulról nyaldosta a 20 csomós sebességet, így a robotpilótát kikapcsoltuk, mert azt tönkreteheti a hullámzás: az autopilot a GPS-en meghatározott irányba vezeti a hajót, de nem intelligens rendszer, semmi egyébről nem vesz tudomást, és féltünk, hogy miközben hullámról lefele, majd ismét arra fel tartunk, és a gép erőszakkal egy irányba kormányoz, megsérülhet a technika. Így maradt a személyes kormányzás, ám a szél egyre csak erősödött, és nem véletlenül: Tunézia északi sarka és Szicília között igen kicsi a távolság, ezen a részen ordított felfelé a sirokkó, miközben az olasz sziget északi partja fölött szélcsend várt bennünket. A táj, a domborzat, a tengeri áramlatok és a sirokkó olyan érdekes környezetet teremtett, amelyben szemből fújt a szél, ám a megtörő hullámokat jobb oldalról kaptuk. A többiek megpróbáltak aludni, míg én kiültem a hajó jobb oldalára, jobb kézzel kapaszkodtam a csörlőbe, bal kézzel kormányoztam, és próbáltam irányban tartani a Hargitát, miközben lestem a forgalmat és legfőképpen a távoli horizonton kirajzolódó fényes masszát, amelyről kiderült, hogy a Szicília északnyugati sarkán lévő egyik település. Ez képezte a szemmel is tartható irányt. A szél tovább erősödött, a hajó ide-oda hánykolódott, majd megdobta az egyik jobbról érkező hullám, átvágta körülbelül 45 fokos szögben bal oldalra, majd ismét jobb oldalra, ahonnan a 10 tonnás test hangos dobbanással lezuhant a két hullám közé. Azután ismét jobbra, majd balra, majd középre, és így tovább. A víz a szemembe spriccelt, a széllökések elérték a 26 csomót, próbáltam tartani az irányt, és guvadt szemmel meredtem a távoli falu éjszakai fényeire, miközben alig vártam, hogy érjünk már oda – tudván, a sziget fölött áldott szélcsend vár. Vitorlázni a szembeszél miatt nem lehetett. Persze, volt még vagy húsz mérföldünk odáig, ami körülbelül négyórányi menetidőt jelent az egyre rosszabbodó körülmények között: Szicília sarka megkavarta a szél által felkorbácsolt vizet, így a hullámok az utolsó pár mérföldön már minden irányból támadtak bennünket, a dolog különleges szépsége pedig abban rejlett, hogy a vaksötét miatt nem is láttam, hogy éppen honnan érkeznek. Amikor éreztem, hogy valamelyik oldalról felfut egyre a hajó, lazábban tartottam, vagy kicsit el is engedtem a kormányt, hogy a Hargita önmagától találja meg a róluk levezető legkönnyebb utat, majd visszako- mányoztam az eredeti irányba. Mindezt másodpercenként. Hajnali három körül értünk a szárazföld fölé, és itt már valóban elállt a szél, kivédte a sirokkót a sziget. Huba átvette a helyemet a kormánynál, én pedig nyugovóra tértem. Terrasini városka öblében kötöttünk ki, megtankoltuk gázolajjal és ivóvízzel a hajót, ettünk egy nagyot az egyik tengerparti kajáldában, majd lehorgonyoztunk, és a nap többi része lazulással telt. 

Másnap továbbindultunk keletnek, és a ránk köszöntő gyönyörű időben utunk egyik legszebb szakaszán haladtunk végig. Egész nap Szicília mellett hajóztunk: jobb oldalról a szigethez mérten hatalmas hegyek – a 2000 méteres szicíliai Appenninek – előhegységei és az azok lábánál elterülő városkák sora kápráztatott el, míg bal oldalon, a Tirrén-tengerben a Lipari-szigetcsoport tört meredeken az ég felé – a vulkanikus eredetű szigetek a világ-örökség részét képezik. Az Éoli-szigeteknek is nevezett szigetcsoport legalább 7000 éve lakott – a Lipari, Vulcano, Salina, Filicudi, Alicudi, Panarea és (a világ legaktívabb vulkánjaként is ismert) Stromboli nevű szigetek közül van, amelyik vulkáni kúpként emelkedik ki a tengerből, van, amelyik két hegyből és a közöttük lévő völgyből áll, a másiknak előszigete van, és közös jellemzőjük, hogy mindegyiken található legalább egy piciny település, amelynek lakói öszvérháton közlekednek a meredek hegyoldalakon, valamint hogy többségük a kilencvenes évekig még villanyhálózattal, illetve vezetékes telefonnal sem rendelkezett. Éppen érintetlenségük adja a varázsukat, ezért keresik fel őket turisták tízezrei, és ezért kellett nekünk is vigyáznunk az utunkat keresztező kompjáratokkal. 

Napi útitervünk szerint lassan haladtunk, mert éjjel három órára terveztünk a hírhedt messinai szoroshoz érni, amelyen keresztül a Tirrén-tengerről a Jón-tengerre hajózhatunk. Éjjel három órától a szoroson keresztül rohanó tengeri áramlatok dél felé tartanak és akár egy csomót is rásegítenek a sebességünkre, ezért választotta a Hargita tulajdonosa és kapitánya, Kobra Zoli ezt az időpontot. Végül, egész napnyi nyugodt hajózást követően, élénkülő forgalomban a szoros bejáratához értünk. A szicíliai partraszállásunkat megelőző eseményeket követően úgy gondoltam, a nyugodt víz (enyhén hamis) hírében álló Földközi-tenger ennél nagyobb kalamajkát számunkra már nem okozhat. Nos, mélységesen tévedtem.