Visszautak
2013-09-10 16:00:17
- Nagy Székely Ildikó
Hetven nyarat is megért talán, mégis leginkább egy mosolygós, álmodozó leánykára emlékeztet.
Hetven nyarat is megért talán, mégis leginkább egy mosolygós, álmodozó leánykára emlékeztet. Egymás mellé simuló, magasba szaladó lépcsőivel, bokorruhájával, repülni vágyó hinta-karjaival, otthonarcú szobáival úgy vonzza magához az érkezőt, mintha mindig is a vele való találkozásra várt volna. Erika – suttogja az udvaron várakozó, nyíl alakú tábla. Feltűzött hajú, fiatal nő tűnik fel mellette, tavaszi derűt árasztó hangon kérdezi:
– Megjöttetek?
A szovátai törzsüdülők közül sokan évről évre ebbe a házba térnek vissza. Valami különös, titokzatos varázs lengi körül ezt a helyet, talán az irányítja újra meg újra ide a szállást keresőket. Meg persze a vendéglátó kedvessége, közvetlensége, amelyhez hasonlót a nyolcvanas évekbeli vakációk óta egyre ritkábban tapasztaltam.
Erika ebbe az életformába született bele. Az – eleinte bérelt, majd megvásárolt – épületet édesapjáék alakították villává, így korán megszokhatta a folyamatosan cserélődő arcokat. Kislányként azonban nem foglalkoztatták különösebben az érkező-induló idegenek – árulja el története elején, amikor a barna filagória alatt letelepedünk.
– Gyerekkoromban Sóváradon, a nagyszüleimnél töltöttem a szünidők nagy részét, ebből az időszakból a nagy fürdőzések a barátnőimmel a Küküllőben maradtak meg bennem a legélénkebben.
– A szovátai turistákról nincsenek emlékeid?
– Azt tudom, hogy akkoriban sokkal zsúfoltabb volt a fürdőtelep. A vendégek több pénzzel, de kevesebb igénnyel vágtak neki a nyárnak.
– Mikor vetted át a villa irányítását?
– Kilenc éve vált számomra a vendéglátás megélhetési forrássá. Nem kényszerből maradtam itthon, szeretem ezt a munkát. Mindig azon töprengek, hogy hogyan tudnám szebbé, kellemesebbé tenni a látogatók számára az itt eltöltött időt, szükségét érzem annak, hogy állandóan mozdítsak, újítsak valamit. Persze, nem lehet minden elképzelést egyből megvalósítani, csak lassan, az anyagi lehetőségek szerint. A kétemeletes épület mellé – ahol most éppen tetőcsere zajlik – hét éve húztunk fel még egy helyiséget. Jelenleg öt kiadó szobánk van, négy kisebb és egy több férőhelyes, így 12 vendégnek tudunk egy időben szállást biztosítani.
– Az évek során bizonyára voltak visszatérő vendégeitek.
– Igen, őket nagyon szeretem. Könnyebb, stresszmentesebb a kommunikáció velük, mint az újakkal, akiknek még nem ismerjük az elvárásait, tulajdonképpen olyan, mintha hazajönnének. Én igyekszem mindenkivel közvetlenebb kapcsolatot kialakítani, a napi programról, az itt szerzett élményekről érdeklődöm, de nem azért, mert úgy illik, hanem mert tényleg érdekel. Meg is kérdezte egyszer az egyik vendég, hogy mindenkivel ilyen kedves vagyok-e. Számomra ez a természetes. Azt szeretném, hogy érezzék a vendégeim, hogy fontosak, és nem csak arra jók, hogy letegyék a szoba bérleti árát. De minden kedves gesztus, figyelmesség megtérül.
– A nyári idény után mennyire szokott kiürülni a villa?
– A hidegebb időszakban főleg hétvégi vendégeink vannak, akik a közeli településekről érkeznek. Karácsony és szilveszter táján aztán újra minden szoba megtelik. Tavaly egy bukaresti társaság már októberben lefoglalta az összes helyet az év végi bulira. Eleinte kicsit izgultam, de nagyon civilizáltan szórakoztak, igazán kiváló vendégeim voltak.
– Milyen terveid vannak?
– A tetőtéri szobát szeretném felújítani, illetve egy fürdőhelyiséggel bővíteni. Itt, a filagória alatt pedig lebetonoznám a földet. De most egyelőre a télre készülünk. Az eltevések időszaka ez, közben a tűzifát is fel kell vágni, el kell raktározni. Aztán következik az őszi nagytakarítás, utána pedig már a disznóvágás sem várat magára sokáig. Tavasszal a fákat szeretném lefesteni. Nem lehet kifogyni a munkából, és ez így van rendjén.
– Gondolom, nyaralásra nem igen nyílik lehetőséged.
– Hát nem. Tavaly sikerült pár napra elmennem a tengerre, de inkább ősszel szoktam elutazni egy rövid időre Magyarországra, a nővéremhez. A lányom idén fejezte be az egyetemet Kolozsváron, angol-spanyol szakon, most Kanadában dolgozik.
Lefelé szaladnak lábaink alatt a lépcsők.
– Még gyertek aztán – mosolyog ránk a vendéglátó-tekintet. Távolodóban még elkísér egy darabig.
