Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egyszer egy orosz írótól olvastam egy elbeszélést. Ne kérdezd a címét s a szerző nevét. Régen eltemette a felejtés pora és homokja. Vagy a róza (szkle). De volt abban egy mondat, afféle jó tanács: soha ne térj vissza oda, ahol egykor boldog voltál. Hogy mire vonatkozott ez a boldogság? Lehetett a gyermekkor, szerelem, „tengerpart, alkony, kis hotelszoba”, iskola, nagyapám gyümölcsöse, felsőbb tanulmányok kalandos helyszíne, avagy első és ...dik házasságod, gyermekeid régi játszótere, ahol büszkélkedtél fiaddal-lányoddal, apa és anya kedvenc sétahelye, egy másik (menny)ország. Mindegy. Válassz, választhatsz. Emlékeid fölött korlátlan úr vagy.
Mondanom sem kell, az említett orosz író tapasztalatát, sommás ítéletét kétkedve fogadtam. Tudatlanságom korlátlan birtokában. Igenis vissza lehet menni, nincs annak lelki vagy fizikai akadálya. Bátran nézz szembe azzal, ami volt, ami voltál. Elvégre te nem vagy bűnös és felelős azért, mert egyszer vagy többször életed folyamán boldog mertél lenni, voltál. És persze magadban dúdolhatod a régi slágert: A boldogságtól ordítani tudnék, ha nem rekedtem volna tegnap be. (Talán így van...)
Aztán múltak az évek, elköltöztem onnan, ahol hatéves koromtól huszonéves koromig éltem. Nem egy másik kontinensre, éghajlat alá, nem egy másik városba, csupán emide, a szülővárosomba, egy olyan környékre, ahol azelőtt kevésszer vagy talán sohasem jártam, mert viszonylag távol esett a Felsővárostól, a Kosárdomb és környékétől, ahol boldog voltam, ahol kezdő (eredendő) családommal éltem, és ahová nem volt érdemes udvarolni, mert későn éjjel már a madár se járt arra. Buszról nem is beszélve.
És nem jártam vissza a Kosárdombra, mert már nem laktak ott a szüleim, testvérem túltette magát a nagy vizeken, munkám se hívott-kötött oda. Barátaim nem arrafelé vertek tanyát, hanem kiköltöztek a közös városból, országból, földrészről. Szóval felnőtt lettem, magamra voltam utalva. (Kis túlzással.)
És a tavaly úgy adódott, hogy filmet készített velem a tévé, és arra kért a szerkesztő, járjuk végig boldogságom színhelyeit. Megrázó volt a találkozás az elhagyott kerttel és házzal, az előszobával, ahol utoljára láttam anyámat, mikor elbúcsúztunk, mert nagybeteg apámat kísértem Pestre, a kórházba. Akkor idehaza még nem volt CT. (Sapienti sat.) A kertet, mely maga volt az ősvadon, ahol mindent mi neveztünk el Ambrussal, Andrással, Gáborral, most átjáró szelte kettőbe, valahogy úgy, ahogyan egykor a Nyugat-Berlinbe vezető korridor az NDK-t, vagy a tragikus danzingi korridor Lengyelországot harminckilenc előtt.
A kismedence, melyben egykor lubickoltunk – ez volt a legvagányabb örökség, amit az előttünk fungáló kadétiskola hagyott számunkra, a boldog utókorra –, megtelve mocsokkal, benőve gyommal, kedvenc fáink kivágott tönkjei odavetve az enyészetnek, a kertben padok és a padokon tanuló medikusok, játszótereink elkerítve, gépkocsi parkol a bejárónál, a házban könyvtár. És senki nem beszél magyarul.
Egykor a város vége volt: palabánya, lőtér, lóversenytér, kukoricaföldek, Obor-pálya, ingyen focimérkőzés, akácerdő, hársak, kiserdő, szerpentin, sárga keramitkockákkal kövezett út, ahol elcsúszott Rigmányi bácsi lova, mely az egyetemi kórház szennyesét szállította az intézet alagsorába elhelyezett mosodába (rettenetes szagok), és az alagsorban hullakamra – leskelődni pompás és hátborzongató – , úszómedence, ahol még edzést is tartott Rettegi tanár úr, Karcsi bácsi, botanikus kert és focipálya, lovarda és kosármérkőzések, vasárnaponként tömegek hömpölyögtek át a kerten, a kerítésen vágott lyukon át a csarnok és buszmegálló között rövidítve; Vince bácsi kísérleti nyulainak telepe... Felsorolni sem tudom. A környéken az Egyetem utcában csupa ismerős, akikkel együtt jártam iskolába, sőt még az óvodába is, akiket megvertünk, akik minket megvertek, akikkel együtt úsztunk, együtt vívtunk Kakucs bácsinál (Ágnes, az öreg házvezetőnőnk szerint „víveztünk”), ahol megtanultunk biciklizni, ahol minden tavasszal az egyetem virágokat ültetett, amit mi sikerrel tettünk semmivé. Mindebből semmi, elúszott, megváltozott. Újgazdagok elit negyede lett. Drága kocsik világkiállítása. Mintha velük kezdődne a történelem. Átépített házak, Dallas-hamisítványok. Az üzletekben nem beszélik a nyelvünket, még a virágárus bangladesi ci-roma asszony sem. Hiába, a felzárkózás ott is megkezdődött. A zöldségespultnál szíriai menekültek árulnak gyarmatárut, mint Nápolyban vagy Párizsban. Világvárossá lettél, gyönyörűségem? Idegenül bámulnak rád, ha kérdeztél valamit. Hol volt ez, vagy hol van az? Mivé lett ez a klinika, az a középület? Hová költöztek? Hová repül az ifjúság? Miért nincs? Hová tűnt? Fárasztóan elhidegült, megmásult az egész vidék. Még szerencse, hogy maradtak fényképek, és az emlékképek sokunk fejében romlatlanok. Vagy legalábbis ezt hisszük boldogan és önzőn.
Végtére is vigaszul itt az idézett Ady-vers (Egyedül a tengerrel) két-két ismételt sora:
„Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.”