Hanga sosem rajongott a bolti virágért, a szakértelemmel összeállított, szépséges csokrok helyett valami egész más dobogtatta meg a szívét, különösen ilyenkor, május vége felé.
– A tizenkettedik osztályt végeztem, amikor egyik napról a másikra valóságos botanikus kertté vált a tömbházlakásunk, főleg az előszoba és a saját szobám – idézte fel beszélgetőtársam az egykori ünnep szín- és illatáradatát. – Addig mindig a pedagógus édesanyám érkezett haza tanévkezdés és -zárás után egész sziromerdővel, de nála sosem állt meg az ilyenféle ajándék, egykettőre szétosztogatta a szomszédasszonyok között, és persze a nővére, a háziorvosnőnk meg a fodrásznője is kapott egy csokorral. Azon a három évtizeddel ezelőtti májuson azonban miattam költöztek be hozzánk a ballagási virágok, így – anyukám rendelkezése szerint – nem is volt szabad továbbadni őket. Leginkább édesanyám gyönyörködött bennük, azt hiszem, számára minden szál az egyetlen kislánya szépséges jövőjét jelképezte. Én inkább enyhén fullasztónak éreztem az összképet, egyetlen csokor kivételével, amit el is különítettem a többitől, az ő helye az ágyam melletti éjjeliszekrényen volt. Hét szál rózsaszín pünkösdi rózsa pompázott karnyújtásnyira a fekhelyemtől, Ovi, az első – és egyben utolsó – udvarlóm ajándéka. A középiskola elejétől osztálytársak voltunk, és már kezdetben megtaláltuk a közös hangot, de igazán csak tizenegyedik végén vettük észre egymást. A líceum utolsó évében javában lángolt köztünk a szerelem, bármennyire is rossz szemmel nézte az osztályfőnökünk a kapcsolatot.
– Mi volt a kifogása? – szóltam közbe.
– Én magyar létemre román osztályba jártam – édesapám döntése volt ez még a kommunizmus idején, amikor úgy gondolta, ha az állam nyelvén járom ki az iskolát, könnyebben boldogulok majd a későbbiekben –, és egyes tanárok, például az oszi nyíltan kimutatta, hogy lenéz a nemzetiségem miatt. Pedig anyukám valamilyen szinten kolléganője volt, még ha nem is ugyanabban a tanintézetben oktattak. A szüleimet persze nem zavarta, hogy román fiúval barátkozom, és az Ovi édesanyja – aki kiskorától egyedül nevelte a páromat – szintén jól fogadta a helyzetet. Szülői értekezleteken az osztályfőnök menetrendszerűen megpróbálta összeugrasztani a kettőnket képviselő felnőtteket, rendszerint azzal hozakodott elő, hogy nem vagyok jó hatással Ovidiura, ugyanis mióta velem jár, látványosan romlottak a jegyei. De ez Simona nénit, az édesanyját egy cseppet sem érdekelte, okos asszony volt, és átlátott a szitán. Ovi gyakran hozott nekem virágot, de sohasem üzletit. Rendszerint szürkület után találkoztunk egy negyedórára a tömbházunk előtt, és ő, miközben felénk igyekezett, az útjába kerülő bokrokról orgonát tört nekem, a betonóriások előtti kertecskékből rózsát vágott, ibolyát, gyöngyvirágot, liliomot szedett, mikor mire volt lehetősége és bátorsága. Ez a tiltott manőver tette számomra annyira értékessé azokat a csokrokat. Gondolom, most már kitaláltad, hogyan tett szert arra a hét szál pünkösdi rózsára is – mosolygott rám beszélgetőtársam a napszemüvege mögül.
– Sosem került bajba a párod a virágcsenés miatt?
– Tudod, hogy tartja a mondás: csókot és virágot… Egyszer azért megjárta, nyakon öntötték egy veder hideg vízzel egy földszinti ablakból. Szerencsére meleg nyári este volt, nem lett baj a dologból. A legkedvesebb virágtörténetem azonban nem ezekhez a romantikus akciókhoz fűződik. Nagyon szerettünk sötétedés után sétálni, ehhez persze ki kellett „repülnöm” az otthoni fészekből, úgyhogy már kolozsvári egyetemisták voltunk, amikor a Mărăşti utcában andalogva egy csodaszép kert rózsafájának útra kihajló ágai megállásra késztettek. A párom nem sokat teketóriázott, felmászott a kerítésen, és letört nekem egy virágzó ágat. A következő pillanatban – mint a semmiből – egy csupa ránc asszony tűnt fel előttünk szakadt háziruhában, és sóvárgó hangon kérdezte meg Ovit, hogy nem szedne-e neki is egy kicsi virágot a magasból. A kedvesem a következő pillanatban már újra odafent volt – pedig a ház udvarán a négylábú „kapus” egy ideje kitartóan jelezte, hogy veszélyben vannak az udvar szépei –, és egy határozott mozdulattal újra rabul ejtett egyet a rózsa virágaiból. Sosem felejtem el annak az idős asszonynak az arcát, amikor átvette az ajándékát. Mintha egy pillanatra egészen megfiatalodott volna. Áldja meg az Úr, fiatalember – motyogta a páromnak, aztán imbolygó léptekkel indult tovább. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy ez az áldás kísérte és kíséri most is az életünket. A hajdani virágcsenés pedig azóta sem ment ki nálunk divatból, csak most már az erdők, mezők lakóiból hoz haza a férjem egy csokorral, amikor a két fiunkkal „apás vasárnapot” tartanak az Istenszékén vagy egy másik tündérszép, az én lábamnak azonban már egyáltalán nem való helyen.
