A vihar Mikházán

A vihart pénteken mutatták be, majd szombaton játszták még egyszer a mikházi Csűrszínház színpadán.

Fotó: Vajda György

William Shakespeare a világ legtöbbet játszott szerzője. Nem tudni pontosan hány műve is van, mintegy 37-et tulajdonítanak neki. A magyar színjátszás történetében több mint 1200 alkalommal kerültek színpadra az öreg Will drámái. Ezek közül a legutolsó A vihar, amely egy kicsit összegzi mindazt a bölcsességet, amelyet élete, kalandjai során a szerző papírra vetett, oly zseniálisan, hogy születésének 450. évfordulóján is több színház műsorra tűzte. Köztük a nemrég megalakult magántársulat, a Spectrum Színház adózott a drámaíró emlékének. A vihart pénteken mutatták be, majd szombaton játszták még egyszer a mikházi Csűrszínház színpadán.

Valahogy mintha az égiek is úgy rendelték volna, a szombati előadást megelőzően olyan vihar volt a környéken, hogy áramellátás nélkül hagyta a települést. Ezért félórás késéssel és generátor által szolgáltatott árammal gördülhetett fel képletesen a függöny a telt házas Csűrszínházban. Ott, ahol mindig egy kicsit másabb egy-egy előadás hangulata, mint amilyen egy kőszínházban. Török Viola is ezt a lehetőséget használja ki a legjobb értelemben, és folytatja azt a gondolatot, amelynek mentén valamikor elindulhatott a csűrszínházasdi. Jó az, hogy az egynapos, hétvégés rendezvényből immár egy idényre való programajánlat várja az érdeklődőket, és az is, hogy végül egy magánszíntársulat nőtte ki magát a Mikházán kezdődött műhelymunkából. A rendező korábbi darabjainak mikházi színreviteléről elmondta, valósággal beépíti az előadásokba mindazt, amit számára ez a kis, nyárádmenti falu jelent, hagyományaival, természet adta szépségével. (Sz.m.: A Boszorkány díszletének egy része a környékbeli mezőről került a nézőtér mennyezetére.) És immár több előadáson is gyümölcsöző együttműködésnek köszönhetően léptek fel a Bekecs néptáncegyüttes tagjai, akik közül néhányan át is igazoltak a társulathoz. Török Viola rendezői koncepciójában ötvözi a magyar népi kultúra szellemi eszköztárát a rendezésre szánt darabban rejlő egyetemes gondolatokkal, hogy azok átlényegülhessenek, mai értelmezést nyerjenek. Az eddig választott darabokban is, amelyeket kizárólag a mikházi Csűrszínházban vitt színpadra, a történet drámaiságát valami misztikum ötvözi, amely a cselekményt általánossá, a néző által emészthetővé teszi. Valahogy közelebb hozza, korhűvé teszi, de mégsem kortárssá, hiszen a meseszerű játék az, amely mindegyre visszautal a történetek történetére, az ősmondára, a regék világára.

Shakespeare utolsó drámája is mese. A több síkon futó cselekményben lelepleződik a kisszerűség és az ostobaság, és valódi hatalomnak tűnik a bölcsesség és az erkölcsi tartás, győz a szeretet és a tudás. A cselekmény dióhéjban: Milánó száműzött hercege, Prospero, egyedül neveli lányát egy varázslatos szigeten, ahol rajtuk kívül csak mesebeli lények élnek. Egy napon a trónbitorló herceg hajója viharba kerül, és hajótörést szenved. Prospero számára itt az alkalom, hogy visszaszerezze hatalmát és megbüntesse a bűnösöket. Mindenki elnyeri méltó helyét, megtisztul, bűnhődik, és az elvesztés gyásza násszá alakul, amely egy új helyzet, egy új világ kezdete. Évszazadokon át csillogó tükör ez a javából, amelyben viszontlátjuk önmagunkat, emberi kicsinyességünket, hatalomvágyunkat, gyarlóságunkat, de az őszinte szeretetre való hajlamosságunkat, a jóra való törekvésünket is.

Nem véletlenül választotta Török Viola ezt a történetet arra, hogy a fiatal társulat lerója szimbolikus adósságát William Shakespeare előtt. Amint lenni szokott, a Csűrszínház adta lehetőség miatt átalakult tereket is jól belakja a játék. A hajótörést a közönség is érezheti, átélheti, hiszen a nézőtéren hánykolódnak a szereplők a viharban, majd többször érezteti velünk a rendező, hogy mi is a képletes szigeten vagyunk, részesei annak a játéknak, amelyet oly találóan színesítenek a szellemek, koboldok s ki tudja milyen lények, amelyek elkísérik fantáziavilágunkat az ártatlan gyerekkortól a halálig. Az áttetsző vászonnal elválasztott tér jelzi, hogy a cselekmény két síkon fut, és nem tudni, melyik a valóság, melyik az álomkép, míg végül felemelkedeik a szimbolikus fátyol, és végül minden egyenesbe jön. A cselekmény helyszíne a William Shakespeare által megjelölt sziget, Török Viola koncepciójában akár egy sötét erdélyi erdő is lehet, ahol ugyanúgy megelevenedhetnek azok a mesebeli figurák (Benő Barna-Zsolt, Chiricuţa Péterfi Adrien, Csíki Zsuzsa, Diós Brigitta-Borbála, Elek István, Fülöp Eszter, Hánesz Edvin, Mészáros Zoltán, Alíz Pál, Siklódi Csaba), amelyek Ariel vezetésével a háttérből némiképp befolyásolják a cselekményt. A tapasztalt színészek a főszereplő Prospero (Tatai Sándor), Antonio (Nagy István), Alonso (Kárp György), Sebastiano/Stefano (Szélyes Ferenc), Gonzalo/Trinculo (Székely Szabó Zoltán) játéka viszi az előadást. Tatai Prosperója bölcsen és megfontoltan, karmesterként/varázslóként irányítja a cselekményt, amelyben felvonulnak mindazon figurák, amelyek lelkületükben, cselekedeteikkel tükröt állítanak a néző elé. Meggyőzően alakítja Mirandát Ritziu-Ilka Krisztina és párját, Ferdinándot Kinda Szilárd, akik ártatlan szerelmükkel egyensúlyozzák mindazt a gonosz törekvést, amely a többieket vezérli. Érdekes teremtések a shakespeare-i fantáziában Caliban (Mihály Szilárd) és Ariel (Szász Anna), s míg az első a gonosz együgyű megtestesítője, addig Ariel az a jó tündér, aki mindig mindenre talál megoldást, és azon van, hogy a jó hatalmasodjon el a rossz fölött. Egymás ellentétei, amit jól hangsúlyoztak előadásukban a szereplők. Ki kell emelni Szélyes Andrea jelmezeit, amelyek igen találóak, és Kelemen László zenéjét, amely a magyar nepzene, ballada hangulatát húzta rá a shakespeare-i világra, s hozta ezáltal hozzánk, magyarokhoz közelebb a mű értelmezhetőségét. Ivácson László és Tekeres Gizella igencsak „megtekerték” a mozgásrendet, hiszen nehéz feladat elé állították a szellemeket, akiknek sokszor a cirkuszban látható akrobatikus mozgáselemekkel kellett megteremteniük, aláhúzniuk a cselekmény hangulatát. Török Viola egyszerű díszlete, ugyanazt a gondolatiságot tükrözi, mint a korábban itt színre vitt darabok: Shakespeare otthon lehet a magyar (népi) kultúrában, a Nyárádmentén, hiszen attól örök, hogy gondolatai egyetemesek. Bárki, bárhol a világon értelmezheti. A Spectrum Színház is megtette.