A konfliktushelyzetek árát mindig a gazdaság – és ezen keresztül a békés lakosság – fizeti meg. A cégjegyzék adatai szerint az év első két hónapjában több mint ötezer vállalkozás ajtajára került lakat az országban. Az önmagában is nagy számnál csak a tendencia rosszabb, mert a csődök száma az előző esztendő vonatkozó időszakához képest 25 százalékkal volt magasabb.
Tavaly év elején még hallgattak a fegyverek, de a háborús feszültség már korábban sosem látott magasságba katapultálta az energiaárakat, ennek a hatása érződik ezeken a számokon. A legtöbb cég a kis- és nagykereskedelem, szolgáltatás, feldolgozó- és építőiparban szűnt meg, ezek mind olyan gazdasági ágazatok, amelyek vagy aránylag alacsony haszonkulccsal, vagy energiaigényes technológiai folyamatokkal dolgoznak, ahol egy hirtelenjében harmadnyival megugró rezsi- vagy üzemanyagköltség akár egyik hónapról a másikra végzetes lehet.
A csődhullám a következő időkben csak növekedni fog, mert az elszálló energiaárak mellé társul még az orosz–ukrán háború és az ennek a kirobbanását követő példátlan szankcióhullám hatása is. Azok a cégek, amelyek az ukrán vagy az orosz piacról szerezték be a teljes nyersanyagot vagy egyéb olyan árut, amit nem tudnak gyorsan kiváltani hasonló árfekvésű, más forrásból származó termékkel, lehúzhatják a rolót. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ha a szankcióháború odáig fajul, hogy elzárják a német gázcsapot, akkor a fél kontinens gazdasága megy a levesbe, az élen a német piactól leginkább függő egykori szocialista barakk államaival. Majd lesz olcsó munkaerő Nyugatra, ahol a fegyvergyártók már javában termelik a befektetni való nyereséget…
Egyáltalán nem javít a helyzeten, hogy közben az itthoni döntéshozók úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj. Az exkormányfő szerint okosan elkerülhető lenne a gazdasági válság, a mostani főpénzügyér pedig még mindig azon ábrándozik, hogy a gazdaság úgy fog muzsikálni, ahogyan azt a múlt év végén papírra vetették, noha közben azóta az összes elemző minimum megfelezte a prognózisait. Az ész mindig is hiánycikk volt a Dâmboviţa-parton, csak a háborús héják vérgőzös nyilatkozatai visszhangoznak, ezek viszont remekül, végül is a mostani kormányfő is jobb sorsra érdemes emberek húsdarálóba vezetésével szerezte a tábornoki csillagait. Ha ment volna az ésszel tervezés és a fejlesztés is, legalább az utóbbi időben, amikor már kellett volna sejteni, hogy a nyolc éve parázsló orosz–ukrán konfliktus háborúvá fokozódik, ha a nagymenő fehérgallérosokban nincs elég kompromisszumkészség, akkor mostanság az orosz piacról kivonuló cégekből legalább két-három nagyobbat meg kellett volna fogni és ide telepíteni. A Regáton tudtak helyezkedni a múlt konfliktusaiban, de vesztünkre az épp zajló gazdasági világháborúban ez a hagyomány megszakadni látszik.
