2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Húszéves vagy. Egyetemista. Egy másik városban tanulsz és élsz, nem ott, ahol nevelkedtél. A szüleid szép kúriában élnek, becsületes munkából építették. Földjeiken a környékbeli falvak lakossága dolgozik, számtalan embernek adnak munkát. Tisztelik őket. Szeretik őket. Hiába voltál te az úrfi, és készültél mindvégig értelmiségi pályára, neked is ki kellett menni kaszálni-kapálni a béresekkel együtt, majd egyetemi vizsgáid között vetésforgót számolni, mert a dualizmus korában felnőtt édesapád azt mondta: te öröklöd majd, fiam, tudnod kell, hogy mi hogyan működik. Nem tékozolhatod el.

 És utolér a hír: éjjel fegyveres katonák érkeztek a szüleid házához, berontottak, összeparancsolták a családot, rájuk ripakodtak, hogy pakoljanak össze, se pénz, se ékszer, se értéktárgy, majd a pár éves öcséddel együtt felrakták őket a mínusz fokos hidegben egy platós teherautóra, és elvitték őket valahová. A semmibe. Csak azért úsztad meg, mert nem voltál otthon. Nem tudod, hogy hol vannak... Nem tudod, hogy hol vannak...!

 Nincs telefon, nem tudod, kit hívhatnál, mert akkor téged is elvisznek. Megöl a kétségbeesés. A tehetetlenség. A légszomj. Aztán megtudod. Csíkszeredába szállították őket. Kényszerlakhelyre. Egy aprócska szobába. Túlélték. De nincs miből éljenek. Munkát nem adhat nekik senki. Édesanyád azon az éjszakán megőszült. Nem tudta, kivégezni viszik-e őket. A kisgyermekével a karjaiban. 

 Az esküvődre sem mehettek el. Nem engedték ki őket a városból. És te sem mehettél hozzájuk évekig.

 Eltelik nyolc esztendő. Megkeres valaki egy hülye ötlettel. Nem állsz kötélnek. Utána meglátogat a titkosrendőrség. Felszólítanak, hogy jelentsd fel az illetőt. Nem teszed meg. Két hónap után eljön érted a fekete autó. Koncepciós per. A feleséged 7 hónapos terhes. Tízévnyi szigorított börtönt kapsz – fel nem jelentésért. Megjárod Szamosújvárt, Zsilavát, hastífusszal Peripravát. Csomagot hosszú ideig nem kaphatsz. Nem tudod, megszületett-e a gyereked. Aztán megtudod, hogy igen. Azt hiszed, fiú. Csak később értesülsz róla, hogy lány. A feleségedet arra akarják kényszeríteni, hogy elváljon tőled. Nem teszi meg, inkább vállalja a következményeket. Téged negyven napig magánzárkába csuknak. Aztán be akarnak szervezni. Azt mondják, csökkentik a büntetésed. Jelenést kérsz a börtönigazgatónál, és közlöd vele: ártatlanul ülsz, vagyonelkobzásra is ítéltek. Egyetlenegy dolog maradt meg neked: a jogod, hogy a tíz évedet leüld! És ragaszkodsz ehhez. A spiclit elviszik a celládból. És valami csoda folytán nem vernek agyon. Hat és fél év múlva szabadulsz, a ’64-es amnesztiakor. Végre megismerheted a gyereked. A lányod már hatéves. Megfosztottak a gyerekkorától. Megfosztották a gyerekkorától. 

 És nem te voltál az egyetlen. A családodban sem te voltál az egyetlen. Sok százezer emberrel játszták ezt végig. Ezreket tettek földönfutóvá, százakat végeztek ki, millióknak tették tönkre az életét. A sorsod – mondhatni – átlagos. És talán még szerencsés is vagy, mert nem haltál bele. Pedig ez volt az elvárható minimum: minden diktatúrák egyik legaljasabbika bánt el veled. Milliók megsemmisítőjének kerültél a célkeresztjébe. Ártatlanul.

 És most, miután nemrég emlékeztünk Rád – akinek igaz történetét írtam le az imént – és sorstársaidra a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján, csak annyit kívánunk: minden agyhalott amőba, minden egykori szekus, mindegyik, élvezetből, irigységből, karrierből besúgó gané, és az összes, a zsarnokság aranyidejének nosztalgiáját fröcskölő, sarlós-kalapácsos idióta kerüljön vissza egy opcionális ötéves terv erejéig azokba az időkbe, amelyeket visszasír – majd maradjon is ott, a vérvörös pokolban, örökre! 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató