Csütörtöki kimenő
„Vége van a nyárnak,/ hűvös szelek járnak,/ nagy bánata van a/ cinegemadárnak./ Szeretne elmenni,/ ő is útra kelni./ De cipőt az árva/ sehol se tud venni.” Tételezzük fel, hogy ez az alapállás. Avagy a kiindulási pont, ahonnan startolva szemügyre vesszük a sorokat, illetve az ezekből áradó pesszimizmust.
Máris elárultam magamat, holott az elemzés aranyszabálya szerint ez csak az operációs rendszer működtetésének végén kellene kibukjon mint természetes következtetés, ráadás. Mondanám: finis coronat opus, ha nem terpeszkedne a közmondás közepén a korona, és persze ott bujkál benne csonkán, latinosra álcázva magát az Ópus(ztaszer).
Félre tehát a frivol gondolatokkal, vegyük számba, mivel is rendelkezünk, miből kell gazdálkodnunk. Így tesz a jó gazda, ahogy a román mondás tartja, ősszel számlálja meg a farmer a bimbókat. Ha jól belegondolok, egyet sem fog találni, hiszen ősszel már semmi nem bimbózik a bibircsókon kívül – a rügy a tavasztól őszig tartó melegben, nedvben, Kaliforniában vagy Spanyolországban kánikulás erdőtűzben – régen terméssé lett, elhamvadt vagy elnyamvadt. Tehát akkor valamilyen virtuális számítással tudja a gazda, hogy tavasszal hány rügye volt egy-egy fán, és ősszel azt ellenőrzi, hányan értek célba, váltak gyümölccsé. Nehéz észben tartani, leírni meg nem érdemes, mert az ember a hosszú hónapok alatt elhányja, elvész az a semmi kis fecni.
De ha a boboc (rügy, bimbó) másik átvitt értelmére gondolok, az meg gólyákat jelent, iskolakezdők jelentésben. Na itt már sokkal reálisabbak az esélyeink, azaz a pedagógia esélyei. Ugyanis, ha lesz jelenléti oktatás, meg lehet számolni egy-egy osztályban a tanulókat maszkkal vagy maszk nélkül, beoltva vagy oltásmentesen, el lehet kezdeni a tanítást, sőt horribile dictu évnyitót is lehet tartani az iskolaudvaron hangszóróval, igazgatóval és annak helyettesével, két nyelven, kétszeres – bocsánat, ez teljesen szubjektív megállapítás – unatkozással. Ám ezalatt az igazi természetes gólyák (Ciconia ciconia) már gyülekeznek, sőt útra is kelnek. Aki nem hiszi, az kövesse laptopján a sáromberki gólyák élő-egyenes bekamerázott szerepvállalását.
És ezzel már vissza is érkeztünk az alapokhoz, ugyanis a cinege azért nem tud cipőt szerezni, mert a fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pál el van foglalva, nyakig el van halmozva rendelésekkel. Idénymunka. Olyan, mint minden mesterember, ígér, de nem ér rá, pontatlan, és egyszerre három helyen vakol, csapot szerel, zárat cserél, költöztet. (Tisztelet a kivételnek. Én egyet személyesen is ismerek.)
Na mármost tényleg vége van a hosszú forró nyárnak, a hőmérők higanyszála napközben sem emelkedik a 25 foknál merészebbre, és a hőérzet is alacsonyabb. Ráadásul esik az eső, ha köll, ha nem, nyomott, borús reggelente az ég (hogy mennek így szárazon, sármentesen és vidáman iskolába a gólyák és az elemisták?), és a szelek is feltámadtak, csavargatják ablakunk előtt a juharfákat. (A fák növénytani meghatározását köszönöm Kuszinak.) Persze ez nem akadálya annak, hogy az okos és pénzét jól forgató emberek egy merész csoportja ne a langy utószezonban járuljon a Fekete- vagy román/bolgár tengerparthoz. A Krímbe nem ajánlatos, mert ott krimibe illő állapotokat talál. Ha ezt tudta volna Csehov, aki oly szívesen nyaralt a félsziget Livádia nevű villatelepén még a múlt vihar előtti században…
A cinegét transzponáljuk a gólyák szüleivé, akik ezekben a napokban – ámbátor még két hét áll az iskolakezdésig rendelkezésükre – ugyancsak nagy gondban vannak: meg kell vásárolni az iskolaszereket, be kell szerezni az iskolatáskát (amellyel évről évre „de nehéz az iskolatáska” című slágert valósítják meg a tanulók hátán), füzeteket, ceruzákat, segédeszközöket, tornarucit és persze a kis(torna- és sár-)cipőt. Ezeknek pedig, akárhogyan is szemléljük a tudomány jövője szempontjából, fenséges tornyából, súlyos anyagi vonzatuk van. Ilyenkor persze jő a segítség is, az, amit karácsony előtt szoktak rendszerint megcselekedni a jótékonysági szervezetek, buzgalmak és politikai játékosok kisebb mértékben ugyan, de ekkor is működni kezd. Tanszercsomagokat ajándékoznak a szegényebb sorsú gyerekeknek. Az más kérdés, hogy ezek után ki az, aki mégsem jön iskolába, hanem azon tanév alatt – kora már ott van – férjhez megy. Vagy világgá.
Mint a cinege. Útra kel. Ha lehet. Ha nem jön éppen a negyedik hullám – nem a Fekete-tengeren, nem is a Duna-delta nád-, és sásrengetegében, ebben az óriási biocönózisban, hanem a delta-variáns támad reánk, bepirosodik a célország és a kibocsátó; menne, de nem lehet.
Az meg végleg nem igaz, hogy cipőt sehol sem lehet venni. A boltok tele vannak, a reklámok mindenféle lábbelit ajánlanak, ámbátor az árak egyre feljebb kúsznak. De a közcinege, akarom mondani, a közember ezzel meg van szokva. Mindenhonnan azt hallja, hogy szöknek az árak az égbe, mert a világpiacon a világkofák is emelnek, a fogászati segédanyagokat például a kínaiak nyomták feljebb, az üzemanyag történelmi rekordokat döntöget, mintha részt venne a paralimpián. És a többi, miegyebek. De ha valahol hirtelen árat csökkentenének (gáz, víz, villany), a közcinege józanul gyanút fog. Itt valami nagy disznóságot akar a kormány a lakosság torkán lenyomni (jegyezte meg tanti Rodica boltjában Aranka néni maszkban)!
