A verbuválás és a 12 évi katonáskodás

Számunkra a 21. században szinte hihetetlennek tűnik, hogy a nyárádmenti és más vidékek legényeinek egy része 12 évig volt katona a császári hadseregben. Már vagy 15 éve múlt, hogy sem Magyarországon, sem Romániában nincs kötelező katonai szolgálat. Micsoda nagy különbség látható a két jelzett időszak katonai ügyei között! Aki a  császár seregében 6 vagy 12 évig szolgált, az a legény ez alatt a hosszú idő alatt a maga és a családja részére nem építhetett, nem tanulhatott majdnem semmit. Pedig ifjúkorában alaposan megtanulhatott volna egy-két olyan szakmát, mesterséget, amelyet itthon jól használhatott volna. A 18. és 19. században a katonatisztekre ránehezedett a feudális szemlélet, csak a császári érdekekre figyeltek, mit sem törődve az ifjak szabadságvágyával, a családteremtés óhajával, szakmai ismeretek szerzésének vágyával. Reklamálni nem lehetett, a parancsot teljesíteni kellett.

Két hiteles nyárádmenti jegyzetet és egy nagyított század eleji képet láttam, mely bizonyítja, hogy Tőkés Sándor nyárádmagyarósi ifjú 12 évet, Jánosi Péter deményházi ifjú szintén 12 évet szolgált a császári seregben. Jánosi részt vett az olasz–osztrák háborúban is.

Bencze János, Deményháza monográfiájának írója szakszerűen ecsetelte, hogy miként történt a sorozás (verbuválás). 

„A sorozás úgy történt, hogy táncolni jól tudó katonát küldtek ki falukra, ottan táncot rendeztek. Az odasereglett fiatal legények közül ügyes testű legény fejére tették a katonasapkát. A sorozatparancsnok nagyot ütött a tenyerébe (parolát), ami azt jelentette, hogy be van sorozva katonának, és azonnal vitték is a kaszárnyába kiképzés végett. Ez volt a biztató jelszó: 

»Csapj fel fiú, katonának,

Gyalogosnak vagy huszárnak!«”

A Magyar néprajzi lexikon tovább árnyalja a hajdani verbuválás mozzanatait: „A Monarchiában 1715 után állították fel az állandó hadsereget. Az újonctoborzást mulatozással, tánccal kötötték egybe. A verbuválás szervezeti kerete a Werbung Kommando volt, amely a hadkiegészítés egyéb teendőit is a közigazgatási apparátus segítségével látta el, így a hatósági sorozást, valamint a katonaszökevények körözését és előállítását.

Tízévenként, ill. háború esetén szükség szerint elrendelt hatósági sorozás, katonaszedés közötti időszakokban biztosították a Werbung Kommandók az újoncok szabad toborzását, táncos verbuválását.

A huszárezredek önálló toborzóterületek hiányában viszont nem rendelkeztek állandó kommandóval, hanem alkalmanként szerveztek ilyet. A szabad toborzás különösen huszárezredek számára volt eredményes, olyannyira, hogy hatóságilag sorozott újoncokra alig volt szükség.

A táncos verbuválás első történeti emlékeit a 18. század közepéről ismerjük. A vásárokat, sokadalmakat felkereső verbuváló katonák toborzásának egyik formája az oldottabb keretek közt zajló kocsmai mulatozás és táncolás volt, ami tovább élt a fokozatosan kialakuló, látványos táncos verbuválás mellett is.”

Gvadányi József huszár ezredes, író (1725–1801) leírásai nyomán már a látványosabb verbuválás körvonalai rajzolódnak ki: az utcai vonulás, a virtuóz szóló, a csoportos (kerékben) táncolás, valamint a verbunkot követő páros tánc szerepe.

A körverbunknak a néphagyományban is megtalálható formai sajátosságait Czuczor Gergely (1800–1866) örökítette meg (1843). Jellemezte a táncvezető szerepét, a tánc lassú, friss részekre tagozódó felépítését, megvilágította a szerkezetét. Hangsúlyozta a friss rögtönzöttségét.

A jellemző részek között említi a bokázást, a sarkantyúpengetést, a tapsot és a cikornyás felszökkenéseket. Azt is megfogalmazta, hogy a tánc, a zene és a csábító rigmusok kedvet keltettek a katonaélethez.

Verbuváláskor a megbízott legény a katonaság szokásairól is beszélt. A kedvet csiholta a verbunk-borbók ivás, a felcsapást (beleegyezést) jelentő kézadás.”

A fenti részletek a verbuválás vidám oldalát érzékeltették. Viszont az akkori katonadalok szomorú eseményeket is megőriztek az utókor számára. 1969-ben jegyeztem le Szováta–Szakadáton Kiss Klárától az alábbi dalt:

1. Katonának nem jó lenni,

Mert keveset adnak enni.

Réz a sajka, bádog a fedele,

Táncol a fuszujka benne.

 

2. Katonának úgy jó volna,

Ha derékszíj kolbász volna.

Tölténytáska sörösüveg volna,

Rajparancsnok szép lány volna.

1969-ben Bakos Edittől jegyeztem le az olasz–osztrák háború emlékét őrző katonadalt:

1. Széles az Isonzó vize,

Keskeny palló rajta.

Ne menj reá, kisangyalom,

Mert beesel róla. 

Hadd el, kislány, hogy essem

az Isonzó vizébe!

Úgysem lesz már soha béke

Ebb’ a cudar életbe!

 

2. Elrabolta az Isonzó tőlem a szeretőm,

Éjjel-nappal siratom a gyászos életöm.

Sírva kérdem a haboktól,

Merre fekszik meghalva?

De nem mondja, csak suttogja:

Lenn van az Isonzóba’.

Tíznél is több dalt idézhetnék, amelyek a katonaélet nehézségeiről szólnak. Sokszor harcoltak magyar katonák Galíciában. Ennek az emlékét őrzi a Horváth Annától 1970-ben lejegyzett Lemberg felett kezdetű dal:

Édesanyám kapott egy levelet,

Abban kapta az én holt híremet.

Sírhat anyám, sírhat bánatába,

Odamaradt a legkisebbik fia.

A nép átélte az olasz–osztrák, a galíciai és az oroszok elleni harcok keserves éveit (is). Szerencsénkre maradtak abból a korból derűsebb emlékek is. Ilyen a körverbunk. „Búcsú napján, litánia után a templom előtt járták el a falurészenként, társadalmi rétegenként tömörült legénycéhek a karéjt, körverbunkot. A szervezet központja, a kocsma felé vonulva még több helyütt is eltáncolták. A táncos verbuválás keretében megismert történeti fejlődés tendenciája rajzolódik elénk a rábaközi, szigetközi változatok alapján is.”

Márton Béla