Csütörtöki kiruccanás
Az emberiség jobbik fele – nagy gondolkodók (Goethe, Ruskin, Lajos bácsi, azaz Kossuth, Casanova, Stendhal, Garibaldi, Mazzini, Türr István és vélhetően az összes vasárnap bejutott európai parlamenti képviselő) – már járt Velencében. Mi is, másodízben. Ez valahogy hozzátartozik az egyéni és kollektív művészeti világlátás kialakulásához vagy tartósításához. Van, aki ott is született, nem törődve azzal, hogy a város cölöpökön nyugszik. Hogy vizes. Példának okáért a Szent Márk tér – az élénk turistaforgalom és az oda épített műemlékek okán megsüllyedt, és ezért esténként, midőn a hold feljő az örökké kék/éjfekete itáliai (venetói) égboltra, működésbe hozza az árapály jelenségét, és a szépséges teret elönti a lagúnák titkosan felbuzgó vize. Tapicskoltunk benne.
Ez azonban mit sem von le abból a lelkesedésből, hogy a másodosztályú olasz bajnokságban játszó Velence – csapatzászlójának színe és a játékosok meze sárga-barna kockás – szurkolói zajos tüntetést ne rendeznének, ha a csapat egyre feljebb kúszik a tabellán. A látogatók nagyobb örömére és a közhelyesség megerősítésére, igazi olasz temperamentummal, mindenféle zajkeltő eszközzel (fúvósok fa- és rézváltozatban, síppal, dobbal) tapssal, hangos üvöltéssel és narancssárga, valamint barna füsteffektusokkal nem töltenék be a teret, természetesen a székesegyház díszes öt bejárata előtt. Fényképek csattannak, telefonok előkapva villannak, a széleken álldogálók önkéntelen bekapcsolódása, a rendőrök elnéző tekintete csak fokozza a fiesta hangulatát, eseményszámba menő vonzását.
Figyelmeztetnek, ne ülj le a téren egy kávéház, étterem teraszára, mert nem olcsó mulatság. Sokba kerül a turistának Velence. Ez olyan aforizma, melyet nem én találtam ki, de hiteléért, igazságtartalmáért kezeskedem. Padok viszont nincsenek. Leülni csak a vendéglátóhelyeken. Bőven ontja a látnivalót. Csak kapkodhatod a fejedet, ha van szemed a látásra, szíved és lelked a befogadásra, ha nem veszted el ennyi szépség láttán, miként Babitsnál is olvasható:
„ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?”
A Colleoni lovas szobortól (Andrea del Verocchio) másfél utcácskára laktunk. Reggeli a sarkon egy kis kávéházban, ami már hatkor nyit. Utcánk, a Calle della Sesta talán ha három méter széles volt. Velünk szemben iskola, tele igazi velencei gyerekekkel, akiket a szülők várnak kilépéskor – iskola reggel fél kilenctől délután fél ötig, tehát napközis scuola kisiskolásoknak – és nem azonnal rángatják el őket a vízibuszhoz (vaporetto), a magáncsónakokhoz, motoros vízipapucsokhoz (gondola csak a turistákat szállítja), hanem még csevegnek egy órácskát igazi örömteli lármában. A bennszülöttek és turisták a kiskorcsmák előtt órákig elüldögélnek egy pohár vörösbor, Moretti/Peroni korsó sör mellett, beszélnek, beszélgetnek (még kétszer is megismétlendő), rengeteget szívnak, elektromosat és hagyományosat, mégis látható este a csillagos ég. Velencében a turisták számára fenntartott óvárosban nincs autós forgalom, a motorcsónakok lassítva járnak a lagúnákban, odakint a nyílt vízen elég rendőr-, mentőjárművet, hajót, jachtot láthatsz, melyek szirénáznak, rohannak, a felkavart vízben imbolyognak a vaporetto-megállók és a part menti úszó éttermek, a festett vagy tenger koptatta cölöpökhöz kötött járművek. Parkolók. A cölöpökkel jelölik ki a járatok útvonalát.
A gondolák klasszikus orrán kiképzett hat fog Velence hat kerületét jelképezi. A város a környező települések a hunok és más vándor hadak elől ide menekült lakóiból alakult ki az V. századtól kezdve. A romantikus történetfelfogás szerint következésképpen a hun-magyaroktól sem lehet idegen a város. Különben sem. A Serenissima befogadó, előkelő, közvetlen, színes, változatos, keleties, bizánci, gótikus, eklektikus, változatos, gazdag és pompázatos, a művészet nagy metropolisa. Az utcák szűk keresztmetszetűek, kivéve a Canal Grande széles S alakú vízi sétányát. Szállásunk bejáratához csak lapjára fordulva tudtunk hozzáférkőzni. Este mi is kiültünk egy pohár valamire. Nem hajtottak el, nem néztek ki. Az ifjú beugró pincér, aki kihozta a rendelést, filozófusnak készül, jól beszél angolul, és Marcónak hívják. Mint Polót, akiről kiállítás látható a dózsepalotában (Palazzo Ducale). Ámultunk gazdagságán és ötletességén. Miként a királyi palota is szemügyre volt véve kívül-bévül. Áthajóztunk Muranóba (üvegművészet) és a szomszédos Buranóba. Megettük az évi haladagunkat az utóbbi helyen.
Nem igaz, hogy a lagúnák bűzösek. És a gondolások olykor még mindig énekelnek csíkosban és szalmakalapban. Na hallod, legkevesebb 80 euróért.
Szerdán viszont a pincérek kimenősek, mert tízkor minden bezár. Legalábbis a Cannaregio negyedben.
