Személy szerint sokat készültem az útra. Még sosem jártam Európán kívül, nem volt hálózsákom, se bakancsom, se útlevelem. Oda-vissza tudtam a napi útleírásunkat, és stopperrel mértem az időt hálózsákom összerakásánál, hisz tudtam, nem lesznek óráim erre hajnalban. Tegyem hozzá, hogy egy perc tíz másodperc lett a rekord.
Aztán eljött a nap. Egy barátnőm vitt ki a reptérre, elbúcsúztunk, és egyedül maradtam. Tudván, hogy nem ismerek senkit, idegen lesz mindenki, közeledtem az ellenőrző kapuhoz, és rám tört egy félelemérzet és egy hang: mit keresek én itt? Biztos kell ez nekem? Nem vagyok normális... Majd átléptem a kaput, és egy olyan társasággal ismerkedhettem meg az út során, amilyent álmomban sem gondoltam.
Köszönöm Zsombinak, hogy mindezt leírva, időtálló nyomot hagyva, a kezembe foghatom e könyvet. Ami több mint könyv nekem, nekünk. Mert akár öt vagy tíz év múlva, ha kezünkbe vesszük, mindannyiunknak egy gyógyszer lesz. Nekem valóban az volt az utazás. És köszönöm az összes útitársamnak is, mert nekik köszönhető, hogy e gyógyszer hatott” – írja Révész Betti, az útitárs, aki részt vett a segesvári bemutatón is.
Az ő levelével kezdem ezt a beszámolót, amely a barátságról szól. És részben megcáfolja azt a közgondolkodásba befészkelődött tévhitet, hogy jó barátságokat csak fiatalkorban lehet kötni. A világutazó gyógyszerész, Veress Zsombor példája ellentmond ennek.
Május 7-én a segesvári Gaudeamus Alapítvány művelődési termében a napimádó inkák titokzatos, emlékekkel teli földjéről, a dél-amerikai Peruról szóló kötetét ajánlotta a több településről érkezett és a helybeli közönség figyelmébe. Minden várakozást fölülmúlva, zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a terem. Bevezetőként Veress Kincső énekelt, majd fergeteges küküllőmenti tánccal teremtett jó hangulatot a Kikerics néptáncegyüttes, amelyet anyagilag és lelkileg is támogat a könyv szerzője. Hogy a közönség ne felejtse el, hogy valódi szakmája a gyógyszerészet, Veress Csenge Forbáth Sándornak a távoli kontinensekre tett utazásról álmodozó patikusról szóló versét mondta el.
Jakabházi Béla magyar szakos tanár pedig tanulságos és már-már költőien szép részleteken keresztül mutatta be, miből derül ki, hogy egy erdélyi magyar keresztyén, családos, természetbarát férfi a könyv szerzője. Felvezető gondolatai után a szerző testvére, Veress László református lelkész minden részletre kitérő, nem szokványos kérdéseire hallottunk érdekes válaszokat.
A perui hegyek között
A találkozó különlegességét számomra a gazdag úti élmények mellett, amelyekről Veress Zsombor segítségével már beszámoltunk lapunk hasábjain, az adta, hogy a 23 útitárs közül 13-an vállalták (a némelyek számára hosszú) utat, és eljöttek Segesvárra, hogy részt vegyenek a könyv bemutatóján. Mert két és fél évvel azt követően, hogy a világ egyik legszebb túraútvonalát megtéve eljutottak a Nap városába, az úti élmények mellett olyan baráti kapcsolat szövődött közöttük, amely azóta is tart, és időnként újra meg újra összehozza a volt útitársakat. Ezenkívül Zsombornak köszönhetően szereplőivé váltak egy adatokban, részletekben gazdag remek könyvnek, amelyet bármikor fellapozva az úti élmények már újra felidézhetők, és nem hullnak ki az emlékezetből.
A könyvben már olvashatunk a Peruból való hazatérésük utáni első találkozásról: „Fülig érő mosolyok, baráti ölelések, örömkönnyek, egymással be nem telő pillantások. Hihetetlennek tűnik, hogy két hónappal a világ másik oldalán megejtett nagy utazásunk után a csapat csaknem teljes létszámban találkozik a fővárosi sörözőben. Megrendítő, már-már valószerűtlen, mert úgy érzem, hogy időben és térben még mindig Cuzcóban vagyunk, az utolsó vacsorán, ahol elköszönünk egymástól, mert tudjuk, hogy utunk végéhez értünk. De nem, most nem a cuzcói étteremben vagyunk, nem Peruban járunk, hanem csak kurta gyaloglásnyira a »zavaros és nagy Dunától« …Van olyan közöttünk, aki a szomszéd utcából érkezett a találkozóra, és olyanok is akadnak, akik repülőre ültek, hogy időzónát, határokat és sok száz kilométert áthidalva ott lehessenek az összejövetelen. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy egy társasutazás résztvevői, akik idegenekként, egymásról mit sem tudva – megkockáztatom: némi előítélettel – érkeznek az utazás kiindulópontjára, úgy megkedveljék egymást az út alatt, hogy felmerüljön az újratalálkozás gondolata. Az előfordul, hogy egy csoportban kialakulnak rövidebb-hosszabb ideig tartó barátságok, szimpátiák, de ez most más, mert a csapat egy emberként vesz részt a Betti által megszervezett »légyotton«. Mintha csak azért gyűltünk volna össze ösztönösen, hogy azokat a csodálatos együtt töltött heteket meghosszabbítsuk, felelevenítve az emlékeket, emberileg halhatatlanná téve a pillanatokat” – számolt be Veress Zsombor az út utáni első budapesti találkozásról.
Mivel Peruban gyakran jegyzetelt, túratársai tudták, hogy beszámolót ír az útról, de abban nem voltak biztosak, hogy a könyv el is készül – vallották be utólag. Fel sem merült, hogy valaki visszautasítaná, sokkal inkább megtiszteltetésnek vették, hogy név szerint is szerepeljenek a nagy kalandról szóló kötetben.
Túratársai közül a csapat legfiatalabb tagja, „a páratlan olvasottságáról és műveltségéről” bizonyságot tévő Cs. Szilvi olvasta el az elsők között a könyvet. Véleményét pedig meg is írta: „Nagyon sok szépirodalmat olvasok, és kortárs irodalmat is, de most először érzek szeretetet, miközben olvasok. A sorokban és a sorok között. Egészen hihetetlen élmény! Nagyon köszönöm!”
A jelenlévők közül néhány túratársat a könyvbemutató után faggattam.
– Miért jöttek el Segesvárra?
– Zsombor hívott, hogy találkozzunk itt is, mert nálunk, Kecelen volt már egy találkozó, Budapesten kettő, itt pedig részt veszünk a könyv bemutatóján, megismerjük a családját, a helybelieket, és közben világot látunk – hangzott el az első válasz Évától.
– Mi nem vagyunk nagy utazók, nekünk csak egy alkalomhoz, a harmincéves kapcsolatunk megünnepléséhez kötődött a perui út, és közben csodáltuk a többieket, hogy milyen korábbi élményekről számoltak be – mondta Hatvani Szilvia, aki párjával együtt érkezett Segesvárra.
Csoportkép a segesvári várban
Majd elhangzott, hogy meglátogatták Nagyszebent, jártak a Fogarasi-havasokban, megnézték Segesvárt, a keresdi kastélyt…
– Nem csalódtunk, nagyon kedvesek az emberek, és meg tudjuk erősíteni, amit a könyvben Zsombi leírt, azt, hogy kiváló a csapat. Őt nagyon szeretjük, a stílusa lenyűgöző. A családja is nagyon kedvesen fogadott, és másik erdélyi túratársunkkal, Salat Csabával együtt kitették a lelküket is, hogy jól teljen az ittlétünk. Sajnáljuk, hogy vége van, és holnap haza kell menni, de már tervezzük a következő helyszíneket – számolt be a tiszaújvárosi Böszöri Mónika, akiről a könyvből tudjuk, hogy nem szereti, ha fényképezik.
– Nagyon jól érzem magam Segesváron, még sohasem jártam ennyire mélyen Erdélyben. Számomra nagyon nagy csoda ez a környék, a magyarság, a szász építészet, a táj, egészen meg vagyok hatódva. Valamennyi kontinenst bejártam, egyszer-kétszer voltam a Partiumban, de most tanulom Erdélyt. Vállalkozó vagyok, a 800 kilométeres kék gyalogtúrára készülök, ami Írott-kőtől Hollóházáig tart. Az idén megjártam Srí Lankát, hazavezettem a lakókocsit Spanyolországból, voltunk üzleti úton Olaszországban. De jó itt Erdélyben, bánom, hogy csak négy nap volt, viszont megtöltöttük tartalommal – mondta jókedvűen Lipthay-Nagy Tamás. Veress Zsombor kedvesen ír róla, született komédiásnak nevezi a budapesti világutazót, akinek elég volt kitátania a száját, a csoport tagjai már dőltek a nevetéstől.
Minden csoporttársáról van egy kedves szava. Érdeklődését Peru és az inka ösvény iránt dr. Salat Csaba marosvásárhelyi orvos, üzletember csigázta fel, aki korábban nagylelkű adománnyal segítette a segesvári magyar szórványkollégiumot. A szegedi idegsebész orvosprofesszor, Pali emberként is kiváló, mosolygós, de szigorú, anatómus adjunktus feleségével, Andival együtt. Az erdélyi származású szájsebésszel, Lacival mindig akadt közös téma, gyógyszerész feleségével, Katival „a szakmai tárgyakban tudtak elmélyülni”. Köztük volt a világjáró Lukrécia, a szeretetre méltó Edina, a kávé nélkül is mosolygó Andi, Anna, akinek volt ereje felmondani kiszipolyozó vezetői állásából, a szívós, jó kedélyű Éva, János, a közgazdász, a jóérzésű, szerény Roland, a profi néptáncos Attila, az Erdélyt szerető Csaba, a két gyermeket nevelő házaspár, Péter és Csilla. És mindenekelőtt Négyesi Miklós, a jóképű, atlétatermetű, arisztokratikus kisugárzású, kiváló, profi csoportvezető, a hegymászás szerelmese, aki kezdettől önmérsékletre intette a csoport tagjait, valamint arra, hogy a kölcsönös tiszteletnek mindent fölül kell írnia.
Befejezésképpen ismét a szerzőt idézem: „Egy utazás akkor ér véget, amikor már nincsen ki emlékezzen rá, vagy amikor már úgy elhalványította az idő, hogy nem tartjuk érdekesnek a felidézését. Bennem életem összes utazása elevenen él, mert mindeniket csodának, Isten ajándékának tartom. Ajándékok az úton szerzett szellemi, lelki és testi élmények, de ajándék az is, ha új és rendkívüli embereket ismerek meg. Mert az új dolgok felfedezésének öröme csakis úgy teljesedhet ki, ha azt már útközben megoszthatjuk társainkkal, együtt örvendezve. Minél tovább él bennünk egy utazás, annál hosszabbá válik, és annál inkább meghatározza létünket. Ha sohasem felejtjük el, soha nem lesz vége.
Egy ilyen történet a perui: azaz végtelen.”
Forbáth Sándor: A patikus
Naphosszat a patikus áll a tára mellett,
Apró, fényes, rézszínű súlyokat emelget,
Ujjait fürösztgeti kenőcsben és porban,
Feje fölött tégelyek andalognak sorban.
Bennük füvek, gyökerek, moszatok és algák,
Amelyek a képzelet paripáit hajtják.
Afrika és Ázsia, hegy és völgy és tenger,
Álmodoz a patikus tágra nyitott szemmel.
Jó volna most élni ott, ahol ezek nőnek,
Szagolni virágait távoli mezőknek.
Vagy utazni nagy hajón új világok táján,
Nem (Segesváron) hervadni el, sokak közt is árván.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
