Hétköznapi történet
A távozókat valahogy mindig köd kíséri, néha szabad szemmel látható, máskor csak a lélek „radarjával” érzékelhető. Azokat, akik már biztosan nem térnek vissza, legalábbis nem emberi ésszel, logikával felfogható módon. Időnként mégis üzennek azoknak, akik a földi létben hozzájuk a legközelebb álltak, és ha a címzettben van elég érzékenység, nyitottság arra, hogy a jelzést felismerje és befogadja, egy villanásnyira megmutatkozhat előtte a teljes kép. Az, amitől az elválást követő lélekköd egy pillanatra egészen szertefoszlik.
Egyik legkedvesebb barátnőm mesélt arról, hogy az édesanyja sírjánál többször várta egy – a szeretett szülőhöz hasonlóan fürge és szelíd – mókus, ami úgy vette el a kezéből a feléje nyújtott mogyorót vagy egyéb csemegét, mintha a világ kezdete óta ismerné őt, az ajándékozót. A barátnőm értette, és nehezebb időkre szánt erőforrásként el is raktározta ezeket az üzeneteket. Némiképp hasonlóban egyszer nekem is volt részem, és – a november elsejei emlékfények apropóján, rendhagyó módon – ezúttal ezt idézném fel. Tulajdonképpen nem más az egész, mint egy beszélgetés valakivel, aki számomra épp olyan volt, mint anyai nagymamám, gyermekkorom első számú őrző-védője, mesevilágba csomagolója. A kék pongyolás örök gondoskodó, aki 83 éves korában, hosszú készülődés után – a szervezetét lépésről lépésre „gyarmatosítani” akaró, szellemi képességeit leigázni az utolsó percig sem tudó, alattomos kór győzelmét követően – köszönt el tőlem. 19 éves voltam akkor, elsőéves a kolozsvári egyetem újságíró szakán. A mi családunkban – nagytatám kivételével – a december az eltávozások ideje, mindkét szülőm és édesanyám anyja is abban a hónapban, alig pár nap eltéréssel indult a – lenti perspektívából ismeretlen – dimenzió felé. Nagymamám elköltözése után már nem mentem vissza Kolozsvárra a félévi vakáció előtti napokra, így az arcvonásaiban, sőt egész megjelenésében rá emlékeztető idős asszonnyal valamikor az új esztendőben találkoztam. Az autóbuszon sodródott a közelembe egy vasárnap délután, és azonnal le is telepedett a mellettem lévő székre. Talán furcsa, hogy annyi idő után, negyedszázadnyi távolságból is emlékszem a jelenetre, de az is lehet, hogy éppen ennek van jelzésértéke az egész helyzetben.
A társalgás a lehető legbanálisabban indult, utastársam a pontos időről érdeklődött. Életem első, tégla nagyságú mobilja ott lapult a táskámban, azon néztem meg az órát.
– Köszönöm, akkor még elüldögélhetek itt egy darabig – mondta az idős asszony. – Csak akkorra kell hazaérjek, mire a lányomék megjönnek. Ha nem találnak otthon, baj lesz, lehet, hogy egy pofont is kapok, mint a múltkor. Megtiltották, hogy sétálgassak a városban, de nem bírom egész nap otthon, a négy fal között.
Érdekes módon nem emlékszem, mit válaszoltam erre a különös vallomásra, csak az érzés dereng, ahogy ülök a gyermeklétem középpontját felidéző idegen mellett, szívom magamba a jelenlétét, és miközben minden lélegzetemmel együttérzek vele, azt kívánom, hogy bárcsak a végtelenségig tartana ez az utazás.
– A vejem uszította ellenem a lányomat. Amíg össze nem kötötték az életüket, nem volt ilyen, igyekezett mindenben a kedvemben járni. A lányomék akarták, hogy a férjem halála után költözzem a tömbházlakásukba a szép, kertes házamból, de mióta egy fedél alatt vagyunk, rabságban telnek a napjaim. Nem is nagyon merek előjönni a szobámból, inkább csak nézem egész nap a kicsi tévét, amit betettek nekem – folytatta beszélgetőtársam rezzenéstelen arccal. Szerettem volna kimozdítani ebből a fásultságból, és valamilyen módon viszonozni azt az örömet, amit a találkozásunk szerzett nekem, ezért meghívtam az albérletembe. A szobatársam arra a hétvégére éppen hazautazott, így tudtam, hogy zavartalan lesz az együtt töltött idő. Az idős asszony arca azonnal felderült, és engedelmesen követett a végállomáshoz közel eső garzonig. Miután belépett a mindenfélével telezsúfolt, szűk térbe, gyermeki örömmel nézett szét, és a következő pillanatban már kézbe is vette a szobatársam nippjét, egy porcelánkutyát.
– De édes. Elvihetem? – nézem rám kérlelőn. Próbáltam tudtára adni, hogy a kiszemelt dísztárgy nem az enyém, majd gyorsan süteménnyel kínáltam, hogy eltereljem a figyelmét. Nem is kellett ehhez nagy erőfeszítés, vendégem ugyanis, mint kényelmes karosszékbe, úgy süppedt bele az őt körülvevő, pár lépésnyi világba. Nemsokára aztán újra a pontos időről érdeklődött, és miután megtudta, hány óra, szinte korát meghazudtolón pattant fel.
– Jönnek haza a fiatalok, nem maradhatok – szabadkozott. Csomagoltam neki a süteményből, aztán elindultunk a buszmegálló felé. Csak akkor vettem észre, hogy a tésztáspakkot az asztalon felejtettük, amikor már a végállomáson voltunk. Kértem az asszonyt, hogy várjon meg, és miután ezt megígérte, visszaszaladtam a lakásba. Villámgyorsan értem újra a megállóba – legalábbis kevesebb mint 10 perc alatt –, a vendégemnek azonban már hűlt helye volt. Nem tudtam mire vélni a helyzetet – a demencia fogalmával csak évek múlva találkoztam –, minden bizonnyal ettől maradt számomra sokáig rejtélyes ködben ez a találkozás. Most már pontosan tudom, hogy a váratlan, megmagyarázhatatlan ajándékok egyike volt, amelyek segítettek elengedni nagymamám hűvösen simogató kezét. A kezet, amit egyszer majd újra megfoghatok.
