Varázslatos Dobrudzsa, rabul ejtő Duna-delta

A horgászat – leszámítva néhány gyermekkori élményemet – nem volt része az életemnek. Ezzel magyarázhatom azt, hogy a Duna-delta nem tartozott elsőrendű utazási célpontjaim közé, annak ellenére, hogy nyilván tudtam páratlan értékeiről, szépségeiről. 

Román barátom, Puiu, a delta megszállott horgásza, évek óta hív, hogy tartsak vele, de idő és motiváció hiányában mind ez ideig nem tettem meg. Ezen a nyáron elérkezett azonban a nagy lehetőség, amikor végre elindulhattam vele az ország legkeletibb és legtávolabbi régiójába, a világhírű Duna-deltába. 

Hosszú autózásunk akkor kezdett izgalmassá válni, amikor a Román-alföld egyhangúsága után Giurgeni-nél elértük a Dunát, és átkelve hatalmas és széles vizén, megérkeztünk az ősi földre, Dobrudzsába. Dombokhoz, hegyekhez szokott szememnek már a kopár, lekerekített fennsík is felüdülést jelentett. Dobrudzsa a legszebb nyári arcát mutatta: milliónyi napraforgó bámulta áhítattal az életet sugárzó napot, aranyló búzatáblák tűntek el a kombájnok gyomrában, s a hatalmas, párába vesző szélerőműparkok azt sugallták, hogy az idő nem múlt el nyomtalanul. Az igazi meglepetés Topolog települést elhagyva ért, amikor egy nagy erdőhöz közeledve bódító illat árasztotta el agyam legősibb tekervényeit. Puiu elmagyarázta, hogy egy európai viszonylatban is ritkaságnak számító, több ezer hektáros hárserdőbe érkeztünk. Lehúzott ablakkal lebegtünk át a részegítő erdőn, méhek zsongása andalított az álom határáig és azon túl. A mámorító aroma lelkemig hatolt, és akkor már tudtam, hogy Dobrudzsát sem lehet többé kitörölni a szívemből.

A tulcsai forgalomban visszatértünk a földi valóságba, Murighiolban pedig már a vízben tapicskolva igyekeztünk a Dunára helyezni Puiu motoros csónakját. Előbb a Szentgyörgy-ágon hullámoztunk, majd kisebb-nagyobb csatornákon és tavakon keresztül hasítottuk a vizet a delta belseje felé. Magunk mögött hagyva a luxuspanziókat és a jól öltözött turistaseregeket, egyre varázslatosabbá vált a vidék. Csodáltam Puiu magabiztos tájékozódását a vadonban. A terjedelmes tavakon látszólag nincsenek támpontok – mivel egy-két facsoportosulást leszámítva minden lapos –, ő mégis rutinosan találta meg még a mozgó szigetek között is a megfelelő csatornákat. Egyórányi navigálás után kikötöttünk Caraorman településen. 

Ennek a falunak mindössze néhány száz lakosa van, s mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Puiu bennszülött barátainak vendéglátását élvezhettük. De micsoda vendéglátást! Pótkocsis traktorral jöttek elibénk az aprócska kikötőbe. Erre azért volt szükség, mert a falu homokra épült, és csak girbegurba föld-, azaz homokutak vannak, amelyeken lehetetlen közlekedni átlagos autóval. A háziak mosolygósan, tárt karokkal vártak. Marianának, a ház asszonyának olyan világoskék szeme van, mint ha ő könnyezte volna a Dunát minden szépségével együtt. Vajon honnan eredeztethető Marianának és családtagjainak a kék szeme, hiszen a faluban nagy a nemzetiségek keveredése. Élnek ott románok, ukránok és lipován oroszok is. De ez így jó, mert ha a népeket és országokat összekötő Duna Európa legnemzetközibb folyója, akkor legyen a Duna-delta is a mindenkié. Pedig bizony itt sincsen kolbászból a kerítés. A marhatartás mellett többnyire halászatból élnek az emberek, és már hajnalhasadta előtt fölkelnek, hogy begyűjtsék a hálóba akadt halakat, leadva azokat a „cherhanak”-nak nevezett gyűjtőközpontokba. Nicu, a ház ura egy ilyenben dolgozik, s nem sokkal az érkezésünk után ő is megjelent egy méretes harcsával, néhány csukával és kárásszal. Tudorral, a Mariana édesapjával azonnal hozzáfogtak a halak megtisztításához, feldarabolásához, irdalásához, szakszerű munkájukat élvezet volt nézni. Pillanatok alatt megvoltak mindennel, s ebédidőben már a borssal (ciberével) savanyított halcsorba és a ropogósra sült halgyűrűk és halfilék illata csábított asztalhoz, amit birslekváros palacsintával nyomtattunk el. A világ végén voltunk, egy aprócska, eldugott faluban, amelyet csak vízi, esetleg légi úton lehet megközelíteni, mégis olyan vendégségben volt részünk, amelyhez foghatóról még a királyok sem álmodnak a legpompásabb fővárosokban, azért, mert az ízletes falatok mellé azok a meleg szívek társultak, amelyek hiánycikknek számítanak a világ fényűző, pompás éttermeiben. Ebéd közben kiderült és híre ment a faluban, hogy gyógyszerész vagyok, ezért aztán „fogadóórát” kellett tartanom. A szegény, de áldott emberek hetek, hónapok, talán évek alatt felgyűlt testi gondjaikat tárták fel előttem. Elhatároztam, hogy azzal hálálom meg kedvességüket, hogy az általam készített preparátumokból küldök nekik medicinát. Amikor számomra teljesen természetes módon elővettem bal zsebemből a golyóstollat, hogy összeírjam kéréseiket, felkiáltottak: „Ó, még tolla is van! Ez igen, látszik, hogy gyógyszerész.” Egy olyan világba csöppentem, ahol még nagyra becsülik az értelmiségi embert, ahol az emberek tisztelik egymást, és még nem ural mindent a pénz szaga. Megtudtam, hogy a faluba felépítettek egy kórházat néhány évvel korábban, de szakember hiányában még sosem nyitották ki az ajtaját, vagyis semmiféle egészségügyi ellátás nincsen, ezért aztán egy golyóstollal rendelkező ember felér a szemükben tíz halásszal (vagy marhával). 

Ebéd után elvonultunk a 36 fokos perzselő hőségből a hagyományosan vályogból épített és vastag nádfedéllel fedett házikóba sziesztázni. A szoba kellemes hőmérséklete bizonyította, hogy a régi idők technológiáit nem szabad alábecsülni. 

Paradicsomi, nyugodt napok következtek. Kiegyensúlyozottságunkhoz hozzájárult Puiu egyedi teakeveréke is, amely – többek között – a közismerten idegnyugtató hatású levendulát és citromfüvet tartalmazott. A teának érezhetően kellemes, szedáló hatása volt, amitől a boldogsághormonjaink csillogóvá varázsolták szemünket. Elhatároztam, hogy hazatérve szakdolgozatot írok a saját magamon kipróbált drogok kiváló hatásáról. Ja, azt meg kell jegyeznem majd az apró betűs lábjegyzetben, hogy a teába töltöttünk némi pálinkát is, abból a kerítésszaggató, jóféle erdélyiből. Lehet, hogy nem is a citromfű hatott? 

De a paradicsomi közérzet leginkább abból adódott, hogy egy igazi édenkertben voltunk, a romlatlan, mesebeli természetben, Európa egyik legkülönlegesebb vízi világában. Aranyló tavirózsák között siklottunk a vízen, tekintélyes, lomha gödényeket csodáltunk, fekete kormoránok követtek a fűzfákról gyanakodva, kócsagok, gémek lépegettek a sekély vizekben, sirályok, hattyúk és vadludak repkedtek és úszkáltak mindenfelé. A Puiuleţ-tó (tévedés ne essék, nem Puiu barátomról kapta a nevét) csendjét az időnként megszólaló kakukk varázsolta még nyugodalmasabbá. Puiu megtanított csukát halászni, és én úgy érezhettem magam mellette, mint Tutajos az öreg Matula bácsi oldalán. S hogy fogtunk-e s mekkorákat, nos, erről inkább nem mesélek, mert attól tartok, hogy az emlékek úgy megszépültek időközben, hogy még magam sem hinném, amit írok. 

A vízi mennyország mellett ott volt a földi pokol is. Visszatérve Caraormanba, minden alkalommal szembesülnünk kellett azzal, hogy micsoda károkat képes az ember okozni a környezetének. A kikötő közelében a kommunizmus évtizedeibe tehettünk időutazást, mert ott egy hatalmas üzem romjai láthatók. Az egykori diktátor, kihasználva a környék homokdűnéinek kiváló, kvarcos anyagát, azt tervezte, hogy oda telepíti Európa legnagyobb üveggyárát. Terve végrehajtásához egy egész tömbháznegyedet is építtetett, amelyben előbb az építőtelep munkásai, majd a gyári munkások laktak volna. Hála istennek azonban a történelem másképpen volt megírva odafönn, és a szinte kulcsrakész üzem sohasem nyílhatott meg, mert a zsarnok és rezsimje megbukott. Manapság a gyárat és a tömbháznegyedet az idő emészti, az omladékok csak mementónak maradtak fenn, elrondítva a tájat. A csorda tehenei legelészik békésen a sötét romokon kisarjadt füvet, és az ott élők (azóta is) remélik, hogy jobb idők jönnek.

Az én időm gyorsan elszaladt a deltában, de hálás vagyok barátomnak, hogy elvitt a világ végére, oda, ahol csak a madár jár.