Elkezdődött és lassan már a felénél tart a várakozás időszaka. Az a pár hét, amely elméletileg a megnyugvás, az elmélkedés, az örömteli jövőbe nézés ideje kellene legyen, hiszen az adventus jelentése eljövetel. A keresztény egyházak hittel élő tagjai a Megváltó eljövetelére való várakozásként és a szentestére való lelki felkészülésként élik meg ezt az időszakot, de a többiek számára is békét, nyugalmat, szeretetet, otthonosságot nyújthat a négy gyertya, a négy vasárnap, egyes egyhá-zaknál a böjt, az adventi kalendárium, az ünnepekre való békés készülődés, a különböző, ősi népszokások felújításának, avagy megőrzésének hónapja. Várakozás és felkészülés – eredetileg ez volt a jelentése, tartalma és hitbeli töltete a bronz-, ezüst- és aranyvasárnap, a betlehemi, a pásztor- és az angyali gyertyák időszakának, amelyben oly sok ünnep, szokás és népszokás is otthonra lelt Szent Borbála és Szent Miklós ünnepétől a karácsonyig. Régebb, amikor még hullt a hó, gyerekként oly sokat szánkóztunk ezeken a délutánokon, és a gyakran életveszélyes, fejjel előre ezerrel a vasszánkón, a hóban-jégen, a fák közötti menetek szünetében azt tárgyaltuk izgatottan, hogy vajon kinek mit hoz az angyal, ki mit kért, és valójában miben reménykedik. Tudtuk, hogy közeledik a téli vakáció, és egyetlen dolgunk az volt, hogy örüljünk az életnek, esténként pedig, amikor piros orral, az oroszpiacos síruhát átizzadva, hódaraboktól ragadó zoknival hazaértünk, felzabáljuk a vacsorát, majd a jó forró fürdő után bedőljünk az ágyba, és másnap kezdjük mindezt elölről.
De aztán lassan (és egyáltalán nem biztosan) felnőttünk, buliztunk, lázadtunk, marhaságokat csináltunk, majd iskolát, egyetemet végeztünk, elköltöztünk, dolgozni kezdtünk, családot alapítottunk. Az advent időszaka a szerencsésebbek, a kiegyensúlyozottabbak, az otthonról több lelki táplálékban részesültek számára talán megőrzött valamit a régi varázslatból, de a nagy többség életében ez a varázslat sajnos véget ért. Legyőzte a mindennapi élet, a rutin, a nehézségek és a társadalmi elvárások sorozata, a mágia szertefoszlott a munka, a stressz, a reklámok által diktált hamis valóság és értékek nélküli értékrend agresszív diktatúrájának tézisei között. A várakozás időszaka éppen saját ellentétévé, a rohanás időszakává vált: ki kell takarítani, ünnepi ebédet kell főzni, tésztát kell sütni, el kell intézni a karácsonyi nagybevásárlást, ajándékokért kell futkorászni, dühöngeni, ha fogy a pénz, ha nem jön meg időben a netről a kelleténél jóval későbben rendelt akármi, és különben is, ha lehetséges, minél drágább ajándékokat venni, mert csak azokat értékeli igazán a gyermek. (Mintha tudná, hogy mi mennyibe kerül, és különben is, az angyal hozza.)
Pedig milyen jó lenne legalább ilyenkor hátradőlni egy kicsit, lazítani, megnyugodni, kiszállni a mindennapi taposómalomból, hagyni, hogy maguktól pörögjenek a dolgok, elengedni mindazt, amit olyannyira kézben akarunk tartani. Visszagondolni a régi, gyerekkori, hóban és vidámságban gazdag adventekre, a gyertyagyújtás varázslatának pillanatára, a valódi várakozás időszakára, és újra megtalálni valahol odabent azokat az értékeket, amelyek mindmáig igazak és valódiak, mert gyerekként számunkra minden igaz és valódi volt. Hogy a közelgő karácsonyt ne egy rohanással, veszekedéssel, dühöngéssel, rossz szájízzel telített hétköznapsorozat, hanem egy olyan időszak előzze meg, amelyben mindannyian, a családunk és mi is újra megéljük az otthonos, kedves és békés ünnepet, amelyben a nagy ünnepre várakozunk. Mert ezeket az emlékeket és érzéseket adjuk tovább azoknak, akik utánunk jönnek, ők pedig azoknak, akik őket követik majd ezen a bolygón, és nem mindegy, hogy havas, száncsengős, ropogó fehérségű, gyertyafényes, otthoni melegségben teljes varázslatot vagy esős, szürke, szomorú, rohanó, stresszes, teli pofából üvöltözős, rettegést kiváltó, egoizmusba és félelembe ágyazott emléket hagyunk magunk után – időjárástól függetlenül. Nem mindegy, hogy helyet kapunk-e a minket követő, utánunk megszülető családi mesékben, és ott varázslók leszünk-e vagy varázslatrombolók, hősök leszünk-e vagy patkányok. Dőljünk hátra egy kicsit, és foglalkozzunk azzal, ami igazán fontos: teremtsünk varázslatot – legalább ilyenkor.
