Van még esély?

Beszélgetés Kiss Csaba Jászai Mari- és József Attila-díjas rendező, drámaíróval

– A Hazatérés Dániába, pontosabban a marosvásárhelyi bemutató az interjú apropója, de szeretném, ha kissé tágítanánk a beszélgetés körét. A drámaíró vagy a rendezői éned késztetett arra, hogy újrameséld, átírd Shakespeare tragédiáját, a Hamletet?

– Engem a probléma érdekelt, amit Shakespeare a darabjában megfogalmazott. Először íróként, majd rendezőként kezdett izgatni. Azt taglalja, mik az esélyei az igazság és a hatalom harcának. Milyen esélye van az igazságnak, hogy érvényesüljön, és milyen a hatalomnak, hogy legyőzze, elhallgattassa az igazságot. 

– A darabból,illetve az előadásból megkapjuk erre a választ?

– Szomorú az összkép. Szerintem a hatalom annyira megtanulta a hatalomgyakorlás technikáját, hogy a szimpla értelmiségi igazságnak már semmilyen esélye nincs a hatalommal szemben. A politikában, a közéletben naponta tapasztaljuk: az, hogy valakinek igaza van, ma már megmosolyogni való szempont. A politikában csak az erő az igazi tényező. Hamletnek sincs ereje.

– Huszonöt évvel ezelőtt rendezted meg először a Hamletet. Mi változott annyira negyedszázad alatt, hogy úgy érezted, át kell igazítanod a darabot? Az életünk? Te magad?

– A Hamletet háromszor rendeztem meg eddig, és a mostani, a vásárhelyi Hazatérés Dániába is a harmadik változat a darabból. Nagyon foglalkoztatott engem a Hamlet-kérdés, egyetemi éveim óta sokat ügyködtem a darabbal. Elsősorban azért, mert azt hiszem, nem véletlenül a „darabok darabja”. Nem véletlen, hogy az irodalomtörténetben, a színháztörténetben ezt az előkelő címet kivívta magának. Annyira komplex, az életnek annyira sok területét lefedi, mint talán egyetlen másik színmű sem. A haláltól a hatalomig, a szerelemtől az anya-fiú viszonyig, a halott apához való viszonytól a barátságig az élet nagy kérdései a Hamletben mind benne vannak. A darabot mint irodalmi, illetve életfilozófiai művet is nagyon-nagyon szeretem. Amikor vagy húsz évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni rajta, az volt a szándékom, hogy megmutassam, hogy lehet egy XXI. századi ember gondolataival újramesélni a Hamletet. Én nem átírtam, nem parafrazáltam, hanem a shakespeare-i történetet felhasználtam egy XXI. századi történethez. Ezért, aki elolvassa vagy megnézi a darabot, azt látja, hogy az én darabomnak már nem Hamlet a főhőse, hanem Claudius. Mert a mai kornak is a vállalkozó, a politikus a hőse, nem az értelmiségi. Óriási hangsúlyeltolódás történt ebbe az irányba. Ma az, hogy az értelmiség mit mond, már csak egy másik értelmiségit érdekel. Az értelmiség azért fontos, mert ez a réteg a társadalom idegrendszere, ha a kritikának, az elemző véleménynek vagy akár szembesítésnek nincs súlya, az a társadalom beteg. Pszichikailag gyenge vagy éretlen az igazságra.

– És vajon ez a mostani színmű, beleértve magát az előadást is, csak ma érvényes, vagy az lesz a későbbiekben is?

– Annak idején, amikor Veszprémben bemutattuk, az előadás nagy visszhangot keltett, meghívták az országos fesztiválra, a tévé is felvette, két évvel később megrendeztem Győrben, az is jól sikerült. Látszott, hogy a kor érzékenységét sikerült megbirizgálni a darabbal. 

– Akik ismerik a pályádat, tudják, hogy más nagy királydrámákhoz is hozzányúltál, és nem csak Shakespeare, hanem más klasszikusok művei is izgatnak. Miért innen indulsz?

– Mert ezekben a darabokban nagyon fontos kérdések vannak megfogalmazva. És nem véletlen, hogy maga a műfaj is túlélt századokat. A király egy véglet. Az erő véglete, a hatalomé, a többiek fölötti rendelkezésé. De a királyt úgy is felfoghatjuk, mint egy embert, akinek mindent szabad. A színpadi király a szabadság végső foka, a szabadság szélsősége. Olyan ember ő, akinek nem kell számot adnia a tetteiről. Valamennyiünkben ott rejlik a király, mindannyiunknak vannak ilyen vágyai, indíttatásai, csak ezt többnyire szűkebb körben gyakoroljuk: a gyerekünkkel, a férjünkkel-feleségünkkel, a macskánkkal, kutyánkkal. Adott esetben, ha főnökök vagyunk, a beosztottjainkkal. Magát a „királyságélményt” tehát az ember bizonyos tekintetben a saját életében is meg- tapasztalhatja. A színpad ezt felfokozza, megmutatja, hogy milyen az, amikor tényleg mindent szabad. A másik oldalról Hamlet a teljesen eszköztelen ember. Akinek csak az igazság van a birtokában. Shakespeare idejében még szövetségese volt az Isten, és hivatkozhatott arra, hogy ez egy magasabb rendű igazság, amit ő képvisel, de mára Isten mint színpadi szereplő leszerepelt. Maximum hivatkozunk rá, de igazából nem képvisel komoly erőt. Ha azt mondják a színpadon, hogy majd meglátod, mi lesz veled a túlvilágon, az poénnak jó, de helyzetnek nem. Shakespeare idejében még nem így volt, az ő idejében a király még félt, imádkozott azért, hogy a büntetéstől és a bűntudattól mentse meg az ég. Ma már ki vesz komolyan egy ilyen imát? Az én darabomban a király nagyon cinikus ember. Azt mondja, hogy megöltem, és akkor mi van?! Mi ennek a következménye? Semmi! Ebben jelentkezik a két kor vitája. A Shakespeare-darabban ezek a szerepek nagyon pontosan vannak leosztva. Van az anyaszerep például. Nem egy bizonyos anya az érdekes, hanem általánosabban az anya, a családi harmónia letéteményese. Ha ezt az anya megbontja egy új házassággal, az a harmónia sérül, amiben a fiú született. Ez különben kortárs probléma is. Mi történik egy új házasság esetében a régi családdal? Ma talán aktuálisabb kérdés, mint valaha.

– Amikor ezeket a drámáidat írod, számítasz arra, hogy a néző, az olvasó aktualizál?

– Természetesen. A Hazatérés Dániába vásárhelyi előadása is abból a helyzetből fakad, amit itt most megélünk. A néző, aki érzékeny a politikai tartalmakra, érteni fogja, miről szól az előadásnak ez a vonala. Nem konkrét személyekre lebontva, nem az államfő vagy a pártok vezetői merülnek fel benne, nem ilyen típusú aktuálpolitizálásra kell gondolnunk, hanem folyamatokra. Arra, hogy bizonyos típusú konfliktusok, belső torzsalkodások hova vezetnek.

– Nagy igényű munkába vágsz, amikor ezekhez az örök értékű, érvényű művekhez fordulsz ihletért. Igen magasra emeled a mércét magad előtt. 

– Ez a mostani vásárhelyi megmérettetés nagyon komoly kihívás nekem. Ennek két oka is van. Egyrészt az, hogy úgy tíz éve rendeztem itt utoljára. Nagyon szeretem ezt a társulatot, jól ismerem, láttam szinte minden előadásukat. Az évek során változott is a társulat összetétele, de az alapemberek megmaradtak, többjükkel dolgoztam is. Például Bokor Barnával III. éves színis korában találkoztunk először, kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben miként változott, hova fejlődött. Nagy Dorottyával ez a harmadik találkozásunk. Az első közös munkánk óta ő is átment egy csomó mindenen. Változott a magánélete, sok minden történt vele szakmailag is. Eltelt közben vagy tizenöt év, sugárzó fiatal lányból sugárzó érett nő lett, érdekes volt érzékelni, felfedezni, hogy most hol tart, mi van a lelkében. És a többiekhez is fűz egy régebbi – új kíváncsiság. Nekem ez nem ugyanaz, mintha egy ismeretlen társulathoz mennék dolgozni, ahol színészek és színésznők vannak… A másik vonzás maga Vásárhely. Én vásárhelyiként élem meg az ittlétet. Itt nőttem fel, huszonöt éves koromig itt éltem, szüleim ma is itt laknak, öcsém is. Amikor jövök, az nekem olyan, mint amikor a gyerek hazahozza a tanulságait a világból. Nekem ez tényleg megmérettetés.

– Hazatérés Transzilvániába…

– A szó szoros értelmében. A kérdéssel együtt, hogy ki az, aki hazajött. Nekem azért is nagyon mélyen hazatérés ez a mostani rendezés, mert én annak idején gyerekként, 13-14 éves koromban ezen a színpadon láttam a Harag György által rendezett Az ember tragédiáját Tanai Bellával, Bács Ferenccel, Ferenczy Csongorral, és ez nekem életre szóló élmény volt. És most, amikor ott ülök a sötét nézőtéren, és ugyanazon a színpadon dolgozunk, mint ők annak idején, sokszor gondolok arra, hogy vajon az én előadásom lesz-e olyan élmény egy mai tizennégy éves számára, hogy harminc év múlva is azt mondja, én azt a Hazatérést láttam annak idején.

– A próbatétel súlyát növelheti, hogy saját darabodat rendezed.

– Saját darabot rendezni azért nehezebb dolog, mert az embert köti a saját mondanivalója. Én ezeket az embereket, akik a darabban szerepelnek, belülről látom. Ismerem a mozgatórugóikat. Lelkük mélyét. Pontosan tudom, mit miért mondanak, tesznek. És nagyon sokat harcolok azért, hogy ez a színészi alakításokban is megjelenjen. Nem könnyű. A színészek is gyakran kérdezik a rendezőtől, hogy mit gondolt a szerző. És akkor „mindkettőjüknek” vizsgázniuk kell, hogy elég mély, érzékeny és tartalmas-e az a gondolat.

– Van úgy, hogy a próbafolyamat során „rendezői utasításra” átírsz valamit?

– Igen. Szoktam is mulatni azon, hogy a Hazatérés Dániába majd valamikor nagyon jó lesz szakdolgozatnak egy teatrológus hallgató számára, mert megjelent kétszer kötetben, s volt három előadás, és mind az öt szöveg teljesen más. Akkor most melyik az igazi? Minden alkalommal keresek is segítséget, külső megfigyelőt. Ennek is egy volt tanítványom, Róbert Júlia a dramaturgja, és amikor elkezdtünk dolgozni, azt mondtam neki, itt a darab, húzzál ki belőle mindent, ami fölösleges. Ő egy harminc éves lány, egy egészen más generáció. Elővett egy nagyollót, és szétnyirbálta a darabot, alig tudtam a kedvenc részeimet megmenteni.

– És mindenik változat érvényes?

– Természetesen. Ez azért van így, mert mindig nagyon erősen építek azokra, akikkel dolgozom. 

– Társulatfüggő a dolog?

– Erőteljesen. És munkatársfüggő. Most például Irina Moscuval és Andrei Cozlackal dolgoztam ezen az előadáson a látványt, illetve a videót, Horváth Jennyvel a jelmezt, DJ Palotaival a zenei részt illetően, ők mindannyian nagyon erős egyéniségek. Eleve ilyen embereket választottam, akiknek saját nézeteik vannak a világról. Nem azt csinálják, amit én előre elgondolnék, hanem elolvassák a darabot, és lesz egy víziójuk róla. Én erre a vízióra vagyok kíváncsi. Az engem megihlet visszafele, hogy újragondoljam az egészet. Videót például talán még nem is használtam a színpadon, itt pedig három projektorral dolgozunk, és elképesztően gyönyörű videóvilága van az előadásnak. Olyan, mint egy mélytengeri utazás. Én ezt magamtól nem szorgalmaztam volna. De, hogy ilyen munkatársaim vannak, akik ezzel az ötlettel jöttek, az rám is alaposan hatott. Ki kellett találni, hogy tud ez egységbe kerülni azzal, amit én gondoltam.

– Tehát egy újabb lehetséges Hazatérés Dániába megint más lesz?

– Teljesen más. Ez az előadás sem hasonlít semmiben az előző kettőhöz. Ez vonatkozik a színészekre is. Úgy kezdtük el a próbát, hogy „egy fiú hazajön külföldről apja halála hírére, találkozik a parton az anyjával”. Itt és most Varga Balázs a fiú és Nagy Dorottya az anya, ezért én nem az én fiúi, illetve anyai érzéseimet akarom látni a színpadon, hanem az övéiket. Ők ugyanúgy teszik hozzá a szerephez a saját személyiségükből fakadó megoldásokat, mint a látvány- vagy a jelmeztervező, vagy a zenével Palotai.

– Itt térjünk vissza a darab családi vonatkozásaihoz, viszonyrendszeréhez. Ebben Shakespeare Hamletje igazán bővelkedik. De a te színműveid is gazdagon kiaknázzák az ebből fakadó drámai helyzeteket, emberi viszonyulásokat. Vannak olyan munkáid, amelyekben a kritikusok önéletrajzi vonatkozásokat is felfedezni vélnek.

– És nem tévednek. Az öreg Hamlet halálát, illetve temetésének a körülményeit például egy az egyben a nagyapám temetésén tapasztaltakból írtam meg. Nagyon hosszú szenvedés után halt meg, hosszú ideig volt súlyos állapotban ágyban fekvő beteg. Kín volt az élete, embertelen, borzasztó fájdalmakkal teltek az utolsó hetei, hónapjai. Amikor meghalt, hirtelen kisimult az arca, szinte derűs lett a kifejezése. Mintha a rengeteg kín elszállt volna róla. Falusi ember volt, májusban halt meg, pünkösdi rózsákkal rakták körbe a koporsót. Az egész olyan volt, mint egy felvirágozott áldozati oltár. A tisztaszobában ravatalozták fel, az ablakokat nyitva hagyták, a méhek pedig felfedezték a bazsarózsákat a holttest körül, körbedongták a ravatalt. Ezt vittem bele a darabba.

– Ez egy a lehetséges példák közül. Említhetnénk egyéb ilyen vonatkozásokat más királydrámák, más klasszikusok, mondjuk Csehov-művek ihlette darabok kapcsán is, de a mai korból született műveidből is. Mitől függ, hogy íróként mikor fordulsz a halhatatlan nagyokhoz, illetve szólít meg a minket közvetlenül körülvevő mai valóság?

– Én elsősorban színházi embernek tartom magam, nem író vagyok, a szónak abban az értelmében, hogy megírok valamit, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Engem az életben egy-egy probléma foglalkoztat, olyan típusú konfliktus két ember között, ami színpadra kívánkozik. Az, hogy ezt Csehovnál, esetleg másnál találom meg, vagy én magam írom meg, másodlagos kérdés. Engem maga a konfliktus érdekel.

– Ez lehet tragédia vagy komédia is?

– Igen. A komédia műfaját is szeretem. Például Goldoninak A legyezőjét is átírtam a marosvásárhelyi színpadra. Abban a szellemben játszott tovább a gondolatokkal, amelyben Goldoni elindította. Úgy negyven százalékban írói teljesítmény volt, de a cél nem egy új irodalmi mű létrehozása volt, hanem egy színpadi játék elindítása.

– Indultál ki filmből is. 

– Igen. Többször. A Bergmanom is ilyen, a Fellini, az Antonioni is. A Szenvedély esetében is, amit a vásárhelyi közönség láthatott, az ember magára maradása izgatott, az, hogy amint telik az életünk, mind több tapasztalatot és élményt gyűjtünk össze, de annál inkább szűkül azoknak a köre, akikkel megoszthatjuk. Lassan egy sziget lesz az emberből, amin ő él egyedül.

– Az elmagányosodás nagyon sok embert nyomaszt, ugyanakkor szűkülni látszik a világ, sokfelé utazunk, dolgozunk, újabb emberekkel ismerkedünk meg. Te magad is nagyon sokfelé megfordultál, számos társulattal dolgoztál, dolgozol Magyarországon és másfelé. Milyennek látod a mai magyar színház állapotát?

– Eléggé aggasztónak. Azt érzem, hogy a magyar színház mindinkább elveszíti a közönség értékes részeit. Tele vannak ugyan a színházak nézőkkel, de van egy hangsúlyeltolódás. Ritkulnak a tartalmasabb művek. Azt nevezem tartalmasnak, ami másnap is eszébe jut az embernek, foglalkoztatja valamiképpen. Nagyon vészesen tolódik a mérleg nyelve a könnyű szórakoztatás felé. Kinevetem magam, és a ruhatárnál már nem is emlékszem arra, hogy mit láttam. Valahogy ez történik. Ez egy igen komoly és rossz irányú átrendeződés a színházban. És az a baj, hogy ez a színészetünkre is kihat. Kevesebb az alkotó jellegű színész, aki nyitott szemmel jár a világban, megfigyeli az embereket, elraktározza az emberi gesztusokat, érzéseket, és ebből folyamatosan gyűjt, táplálkozik. Növekszik a gagszínészek csapata, azoké, akik három gesztussal és négy mozdulattal megoldják a feladatot, de játékuknak nincsen mélysége. Szomorú ez számomra, mert nagyon szeretem a színházat, de igazából, ha tehetem, nézőként kerülöm. Az egész kor ilyen, erőteljesen elindult a könnyen megszerezhető élvezetek irányába. Ez van a zenében, a szórakoztatóiparban is. Minden arról szól, hogy ne legyen drága, és hasson abban a pillanatban. Ezért terjednek a drogok elképesztő mértékben. Megdolgozni egy élményért ma már nem divatos dolog. 

– Minden ilyen jelenség ide, Erdélybe is gyorsan begyűrűzik. Miként tapasztalod, az itteni magyar társulatoknál is hasonló tendencia érvényesül?

– A tendencia mindenütt fennáll, világszerte érezhető ez a hatás, de úgy érzékelem, hogy izgalmas és érvényes munka zajlik itt. Ezt talán a közönség is elvárja. Szeretik a könnyed bohóságokat, hiszen jó az, amikor az ember kiröhögheti magát, ezért is van akkora közönségük a kabaré-előadásoknak. De a közönség egy jelentős része őrzi magában azt, hogy miért megy színházba. Szeretne egy belső tartalmat is kapni, nem csak önfeledten szórakozni. Ilyen szempontból az erdélyi színházak talán kicsit jobban állnak, mint az anyaországiak. 

– Mire ez az interjúnk megjelenik, túl leszel a vásárhelyi bemutatón. Vannak már konkrét, új feladataid?

– Na, azért ne ugorjunk akkorát, én még nem tudok eltekinteni attól, hogy most, beszélgetésünk reális idejében nagyon sok még a tennivaló. Ilyenkor próbaszinten már nagyjából megmutatja magát a darab, felsejlik, hogy körülbelül miféle lesz. Lehet érezni, hogy jól bejött a nagyvonalú tér, és aki ebben a térben nem fogalmaz eléggé erőteljesen és markánsan, az elvesztődik. A kis megoldások eltűnnek. Olyan ez, mint egy vékonyka hangszer egy zenekarban. Egyszer csak nem hallom a hangját. Másik hangsúlyoznivaló, aminek megértése nagyban befolyásolhatja az előadás fogadtatását, az az, hogy minden szereplő az eredeti nevével szerepel a darabban, Claudius, Polonius, Ophélia és a többiek mind, Hamlet viszont nem Hamlet. Ennek kapcsán sokan kérdezték is, a Herceg miért nem Hamlet. Azért, mert két személy kerekedik eggyé. A Herceg és Horatio párosa szervesül Hamletté. Az egyik az ember aktív, a másik a meditatív része. Az egyik, aki gondolkozik és megpróbálja megfogalmazni az élethelyzetet, a másik, aki cselekvésre ösztönöz, ne húzzuk, halasszuk a dolgokat, hanem csináljuk. Ez nagyon érdekesen fogalmazódik meg a Varga Balázs – Bíró József párosban. Úgy kell elképzelni őket, mint az agy két féltekéjét, az aktív és passzív funkciós részeket. A nézők ezt remélhetőleg felismerik, hiszen a két szereplő ugyanazt a problémát akarja más és más eszközökkel megvalósítani. Ugyanez magunkban is lejátszódik valahol belül nap mint nap: csináljam – ne csináljam? Van egy szangvinikusabb része a lényünknek, ami arra biztat, hogy ne habozzunk, hanem cselekedjünk, mondjuk meg, verjünk az asztalra! A másik meg azt sugallja, hogy nyugi, nyugi! Inkább gondold át még egyszer. Ez az ellentét vetül ki a színpadon. És ami még érdekes lesz, bár nem tudom, hogy a közönség miképpen fogadja majd: van négy norvég katonánk, akik norvégül beszélnek az előadásban, elég sokat! Ráadásul ónorvég akcentust választottunk. Egy norvég együttes szövegeit használjuk erre, és elképesztően érdekes, hogyan lehet értelmes játékot csinálni ismeretlen nyelven.

– És a közeljövőben mi vár? Vannak-e már kissé távolabbi terveid?

– Két munkáról beszélnék. Az első Bukarestben lenne. Ott is egy saját darabról tárgyalunk, noha még nem végleges a dolog, mert költségvetési gondok vannak, mint itt is egyébként. A következő pedig számomra is különleges kihívás, mert zenés darab, Budapesten az Operettszínházban fogok Boris Vian szövegeiből és sanzonjaiból rendezni egy előadást. Közeleg az író születésének 100. évfordulója, arra készül el a bemutató jövő márciusban. A dalok persze a szövegeibe ágyazódnak, azokból kerekedik ki az ő látásmódja. Nagyon szeretem Viant, a darab munkacíme az, hogy Tajtékos dalok. Ez a világ fog megelevenedni benne.

– A színműíró Kiss Csaba szóhoz jut a sok egyéb tennivaló és terv között?

– Évek óta hordozok magamban egy témát, érdekes is, hogy az ember fejben írja a darabot, de így történnek a dolgok. Az a címe, hogy Júdás barátja. Az árulás körülményeivel szeretnék foglalkozni benne. Igencsak időszerűnek érzem ebben a fejtetőre állt világban.