Vallomások apákról

Nem tudom, mennyi idővel a távozása után hasított belém a tudat, hogy mennyire hasonlítunk. Nemcsak arcvonásaimban, de lélekruhám belső zsebében is ő őrködik.

Fotó: Németh-Müller Mónika

Hívó szavak, szószerkezetek maradtak róla. Barna bundasapka, prémes bőrkabát, széktámlára kötött cérnák, a szülész-nőgyógyászi mozdulatok otthoni gyakorlásának jelei, szalutáló keze a nyolcvanas évek gyermekvárosának egyik körhintája előtt, amelyen gyakran keringtem karácsonyillatú estéken, a mindent viccé változtató kacagás és a magasság átélése a nyakában öt-, hat-, nyolcévesen... Nem tudom, mennyi idővel a távozása után hasított belém a tudat, hogy mennyire hasonlítunk. Nemcsak arcvonásaimban, de lélekruhám belső zsebében is ő őrködik. Sokszor szólok hozzá, kérek tőle kisebb-nagyobb ajándékokat, úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, és ő mindig meghallgatja a kéréseket, közbenjár az érdekemben. Biztos vagyok benne, hogy kisfiam születésekor is segédkezett, úgy, ahogy gyerekkoromban megígérte. Bármennyire érzelgősnek tűnhet, számomra ezek a képek, gondolatok társulnak az „apa” szóhoz. Talán nem mindenki tudja, hogy május második vasárnapja az édesapák ünnepe. Ez alkalomra készített összeállításunkban arra kerestük a választ, hogy mi minden rejtőzhet még e szó mögött. Egykori gyerekek, mai felnőttek kedves és kevésbé kellemes emlékeiből válogattunk.

„A művészet szeretetére nevelt”

Kovács Emese ny. tanárnő: Édesapám, Bogáti Sándor, rajztanár volt Nagykárolyban és festőművész. Csakhogy az 1940-50-60-as években nem lehetett művészkedni, hanem lozinkákat, plakátokat, pannókat kellett festenie szabadidejében. Lehet, hogy lélekölő volt ez a munka, de soha nem panaszkodott, hanem igényesen, türelemmel végezte. Viszont a tanári munkáját nagyon szerette, több tanítványából lett neves művész. Úgy gondolom, elsősorban neki köszönhetem a tanári pálya iránti szeretetemet, igényességemet. Érdeklődésemet a művészetek iránt is ő ébresztgette. Néha a kezembe adta féltve őrzött, gyönyörű művészeti albumait is, amelyeket még diákkorában vásárolt Budapesten. Ezek igazi ünnepnapok voltak, főleg ha – igaz, nagyon ritkán – ő maga is leülhetett mellém, és bizonyos dolgokra felhívta a figyelmem. Nagy élmény volt számomra ezeket az alkotásokat 1990 után élőben is látni, főleg Olaszországban. Itt volt egy fájdalmas élményem is, Firenzében. Édesapám többször mondta, hogy ha ő egyetlen városba mehetne el Nyugat-Európában, az Firenze lenne. Hát ebben a városban bizony többször kitört belőlem a sírás, mert édesapám soha nem jutott el oda. Nyugdíjas korában már volt ideje festegetni, be is járta Erdély minden részét, és szép tájképeket, akvarelleket festett mindenütt. Számos kiállítást rendezett Nagykárolyban, Szatmáron, Nagyváradon. A festményeket többnyire eladta, de a kiállítások sikerével soha nem dicsekedett, még a családban sem. Lelkiismeretességet, szerénységet is tanulhattam tőle, és persze a ragaszkodást, a szeretetet az erdélyi tájakhoz. Emlékét és képeit nagy szeretettel őrzöm.

„Nálunk ő volt az anyuka”

Kádár Annamária szakács: Soha nem csapta be az ajtót, azt hiszem, ez sokat elmond egy emberről. Otthoni perpatvarok idején én is mindig arra törekszem, hogy ne vágjak oda semmit. Nálunk a családban édesapám volt az anyuka, ő fogta össze a családot, tőle tanultam, hogy „kotlóként” gondoskodjam a gyerekeimről. Emlékszem, egy alkalommal kórét vágott az istállóban, és a fiam, aki akkor még kicsi volt, ott játszott a közelében. Egyszer sem szólt rá, hogy vigyázzon az ujjaira, hanem türelmesen megvárta, hogy elvegye a kezét a veszélyforrásról, és csak azután folytatta a munkát. Amikor pedig a kisebbik lányom megszületett, leste, hogy mikor tudná kicsempészni mellőlem anyámhoz, hogy én is pihenhessek egy keveset. Gyerekkoromban reggelente a harmatban együtt jártuk az erdőt, tőle tudom minden gomba nevét. Lovakat is tartott, és azokkal is úgy beszélt, mint a családtagokkal. Nem akarok közhelyeket használni, nem akarom azt mondani, hogy a legjobb apa volt, de ember volt, és szerintem ez a legfontosabb.

Superman

Hegedűs Tivadar unitárius lelkész: Édesapám mindig a háttérben vigyázott ránk, ő jelentette a biztonságot, ő gondoskodott arról, hogy a család békében élje napjait. Mi a testvéremmel olyanok akartunk lenni, mint ő. Mindig mindent tudott, számunkra ő volt Superman. Barkácsolni, biciklizni tanított, és bár tízszer is elmondta, hogy ne tegyem a lábam a kerékre, én mégis odatettem, amíg sikerült jól becsípni. Mindig egyenlő partnerként kezelt bennünket, gyermekeket, és hagyta, hogy felnőjünk hozzá. Mi több, életformájával arra ösztönzött, hogy túlnőjünk rajta.

„Sokszor eszembe jutnak a szavai”

Kocsis Lívia óvónő: Azt mondják, a lányok az apjukhoz, a fiúk az anyjukhoz „húznak”. Vajon ez így van az én esetemben is? Gyermekként sokszor voltunk szem- és fültanúi apróbb-nagyobb koccanásoknak, összezördüléseknek, majd’ mindig ő volt a türelmetlenebb, a tekintélyt parancsoló, a semmiben nem hibázó, a tökéletes. És mégsem tudtam rá igazából haragudni. Pedig sokszor megbántotta édesanyámat. Ő pedig igazi feleségként igyekezett ellátni férjeurát, gyermekeit, munkahelyét és még sok más egyebet, amit a sors rámért. Nem volt könnyű élete mellette, mégis azt hiszem, az ő életük jelenti nekem a „holtomiglan-holtodiglant” minden nehézségben. Az együtt maradást, a családi fészek melegét, a biztonságot, a „mindent a családért” nehéz, fáradságos munkáját. Mert ez norma. Olyan kötelék, amit ember nem oldhat fel. És ebben a kötelékben mindenki tudja és végzi a dolgát. Édesapám nem ismerte, nem fogadta el a betegséget. Gyorsan gyógyult, nagyon türelmetlen volt ilyen helyzetekben. Mindig mondogatta, hogy ő nem bírná ki a hosszas szenvedést, az ágyhoz kötöttséget. Hogy ő senkinek nem akar munkát adni, emberi méltóságon aluli helyzetbe kerülni. Ezt megbeszélte a Fennvalóval. Kiegyeztek. Úgy ment el, ahogy élt. Érezte, hogy vége. Vagy tudta? Maga köré gyűjtötte a nagy családot, mindenkinek kiosztotta az útravalót: egymást segítsétek, soha ne feledjétek, hogy „egységben az erő”, hogy a hátulmaradót segíteni kell, hogy a család az egyetlen biztos pont az életben, ami védőburok lehet mindannyiunknak. Elment. Hiányzik. Azóta egyre többször beugrik egy-egy helyzetben egy tőle tanult közmondás, szólásmondás. Hogy ő erre meg erre a helyzetre hogy reagálna. Csupa biztatás a nehézségek leküzdésére, az élni akarásra, a továbblépésre. Gyakran kérek segítséget tőle...

„Mindent megbocsátottam neki”

Szabó Kitty kereskedelmi alkalmazott: Jó és rossz emlékeim is vannak apámról. Szívesen gondolok vissza a tengerparti nyaralásainkra és a tusnádi vakációkra. Gyakran vitt erdőt járni is. Művelt ember volt, sokat olvasott, de az ital elvette az eszét. Nem tudom, hogy gyengeségből vagy egyéb okokból menekült az alkoholhoz, ezt a titkot magával vitte. Sajnos, ő nem olyan ember volt, aki mámoros állapotában viccelődik vagy lefekszik. Olyankor agresszíven viselkedett, gyakran bántalmazott bennünket. Anyámmal sokszor mentünk el otthonról, megvártuk, hogy elaludjon, és csak este tértünk haza. Elvárta, hogy magázzuk, de amikor részeg volt, annyira haragudtam rá, hogy nem bírtam megadni neki a tiszteletet. Kialakítottam vele szemben egy semleges beszédformát, például nem azt mondtam neki, hogy jöjjön enni, hanem azt, hogy kitettem az ételt. Gyerekként gyakran mondogattam magamban, hogy utálom, utálom, és mindig azt kívántam, hogy ha a szüleim közül egyiküknek el kell menni, ő legyen az. Voltak persze meghitt pillanatok is, karácsonykor és születésnapokon mindig elérzékenyült, könnyezett. Idős korára pedig, amikor már unokái is születtek, sokkal békésebb lett. Élete végén, betegségében olyan esetlen, védtelen volt, hogy semmi mást nem éreztem iránta, csak sajnálatot. Mára már mindent megbocsátottam neki, azt is, hogy soha nem engedett magához közel, nem adta meg nekem a lehetőséget, hogy apaként nézhessek rá.

„És végül példaképemmé vált”

Bandi Kati textilművész: Az édesapámmal való kapcsolat kiskoromban jó volt, kamaszként rettenetes, felnőttként konfliktusos. Amióta nincs: példaképpé avanzsált.

Kisiskolás korom előtt minden játék volt. Az is, hogy 4-5 évesen a rozsdás, görbe szegeket kalapáccsal kellett kiegyenesítgetnem a házunk építéséhez. Büszke voltam, hogy megy az nekem! Persze rajzolni, hímezni, faragni, gyomlálni stb. szintén kellett... De tétje a dolgoknak iskoláskorban lett. Nehéz volt elfogadni a szigorú ellenőrzést és irányítást. Nem hallgathattunk könnyűzenét, nem olvashattunk ponyvaregényt, azt a nagyon kevés tévéműsort is keményen cenzúrázta. Nekem kamaszlányként az ógörög emberkép volt az ideálom, mindenhez érteni, sportolni, nyelveket beszélni, filozofálni, napirenden lenni a világ történéseivel, udvaroltatni, szórakozni. Ehhez képest az apám nagyon karakteres nevelési elvei egészen másról szóltak. Most már persze én is tudom, amit akkor még nem értettem: a túlzott szétszórtság esetleg majd nem fog eggyé összeállni. Ha moziba kérezkedtem (mert nyilván bárhova engedélyt kellett kérni a szüleinktől), általában ez volt a válasz: ha úgy gondolod, hogy minden dolgodat elvégezted és már nincs több olvasni-, tanulni-, rajzolnivalód, akkor menj nyugodtan! Gondolhatod, hogy a kamasz reakciója a „csak azért sem” lett és egy (így utólag már nevetséges) látványos liberalizmus. A dicsérgetés akkor még nem volt szokása, ami nagyon rosszul esett. Ha az okát kérdeztem, mindig azt mondta: az csak természetes, ha jól végzem a dolgom, a hibákra kell figyelmeztessen. Öreg korára nagyon sok efféle keménységét levetkőzte, és átesett a ló túloldalára: fantasztikusan ügyesek lettünk mind (a családtagok), ő pedig ettől a világ legboldogabb embere. Mintha kompenzálni próbálta volna fiatalabb kori szigorát. Felnőttként nagyon sokat vitatkoztunk. Képtelen voltam megérteni, hogyan lehet valaki annyira rendíthetetlenül biztos az elvei helyességében, és mintha az ördög húzta volna a nyelvemet, sokszor buta vitákat provokáltam, hogy kizökkentsem meggyőződéseiből. Persze hogy nem sikerült, csak indulatosságba torkollott részemről. Most magamon fedezem fel azt a makacsságot! És persze a liberalizmust is rég levetkőztem, sőt, tudatosan, rögeszmeszerűen ragaszkodom az apámnak is köszönhetően kialakult elveimhez. És végül példaképemmé vált! Nem találkoztam másik valós személlyel, aki hitelesebben személyesítette volna meg a KITARTÁS, ELVHŰSÉG, SZOLGÁLAT, BECSÜLET, LELKIISMERETESSÉG fogalmát. Minden elsorolt keménysége dacára ő hordozta aztán az unokáit (és velük együtt az egész tömbház gyerekeit) a játszótérre, korcsolyapályára, bábszínházba, öltözött be Télapónak karácsonykor (ezt amúgy a mi gyerekkorunkban is) és ő volt APÓ a környék gyerekei számára is.

Ebben a „vallomásban” csak a magam nevében írhattam, de a család apraja-nagyja ugyanazt kapta. Úgyhogy amikor róla beszélgetünk a családban, viccesen el szokott hangzani: vége a lazsálásnak az angyalok között, mert ott van Bandi Dezső! Fúrnak, faragnak, szőnek, fazakalnak!

Az apák napját a 20. század elején kezdték megtartani az anyák napja párjaként. Kezdeményezője az amerikai Sonora Smart Dodd volt, akit édesapja, a háborús veterán William Jackson Smart öt testvérével együtt egyedül nevelt fel. Sonora édesapja halálának évfordulójára, június 5-ére időzítette volna az ünnepet, de nem volt ideje megbeszélni a szervezőkkel a részleteket, így azt június harmadik vasárnapján tartották meg. Az első apák napja 1910. június 19-én volt Spokane-ben, az ünnepet hivatalosan 1972-ben Richard Nixon ismerte el. Az apaságot világszerte más napokon ünneplik. Magyarországon az eredeti dátumra, június harmadik vasárnapjára esik az ünnep, a katolikus egyház hagyományosan március 19-én, Szent József napján tartja. Romániában a 2009. évi 319-es számú törvény alapján 2010-ben, május második vasárnapján ünnepelték meg először. Ugyanez, az Apák Diszkriminációja Elleni Szövetség kezdeményezte törvény nevezte ki május első vasárnapját az édesanyák ünnepének.