Valahol, a csoda tövében…

Van, mikor elgyengülnek a szavak. Múlt szombaton is ez történt, legalábbis bennem, nézőben, a Maros Művészegyüttes termében, Valahol Európában. Elgyengültek, és alkalmatlanná váltak szavaim annak a két órának a visszaadására, amelyet – a tavalyi musical, A dzsungel könyve óta jóval népesebbé vált – Művészkuckó gyerekei emeltek ki térből és időből.

Fotó: Vajda György

Van, mikor elgyengülnek a szavak. Múlt szombaton is ez történt, legalábbis bennem, nézőben, a Maros Művészegyüttes termében, Valahol Európában. Elgyengültek, és alkalmatlanná váltak szavaim annak a két órának a visszaadására, amelyet – a tavalyi musical, A dzsungel könyve óta jóval népesebbé vált – Művészkuckó gyerekei emeltek ki térből és időből. Az egy évvel ezelőtti bemutatót életre hívó csapat – Korpos
András rendező, Czédula Kamilla zenei vezető, Zaiba Anikó koreográfus, Bölöni Ágnes díszlet- és jelmeztervező – már önmagában előre jelezte az élményt, mégis megdöbbentett, megrázott mindaz, ami a színpadon elém rajzolódott. Nem láttam az 1947-es filmet, amelynek alapján a musical készült, de azt hiszem, a mostani produkció megértette velem az egykori, lényegében a maival azonos üzenetet. Suhancot néztem, amint gyönyörű, tiszta hangján régi önmaga utáni vágyakozásáról vall, Hosszú és Suhanc minden ártó gondolattól mentes szerelmi duettjét, a lelőtt lány távozását, a gyerekbanda, mint egyetlen, sokszínű, sokfoltú lélek hullámzásait, kikényszerített, védekező vadságának csillapodását, megújulását, majd végső feloldódását a váratlan örömöt követő veszteségben, az Évává visszaváltozott Suhancot, ölében a mozdulatlan Kuksival. Arcokat, tekinteteket, hangokat néztem, mert ott, azokban a percekben a hangok is láthatóvá váltak, magukhoz rántottak, és vittek beláthatatlan magasságokba, mint szárnyukkal mindent beborító tűzmadarak. Honnan szerezték ezek a kisiskolás és tizenéves gyerekek a képességet az ilyen mértékű átlényegüléshez, az erőt ahhoz, hogy egy olyan világ alkotóelemeivé, mozgatóivá váljanak, amelynek megértéséhez, elfogadásához a felnőtt lélek is sokszor erőtlen? Hogyan tudták az ellentétes tábor, a pusztító „rend” képviselői olyan hihetetlen hitelességgel megállni a helyüket a maguk embertelen szerepében? Hogyan sikerülhetett ilyen tökéletesre, mondhatni krisztusivá a gyerekek és az egyetlen felnőtt színész, a magányos karmester szerepét alakító Szabó Péter kolozsvári vendégművész találkozása és színpadi együttléte? Kérdések, melyekre csak hangtalanul lehet válaszolni. A tűzmadarak ölelésében.