Mindenhova együtt jártak – a festett barna hajú nő,
aki már jó régen elfújhatta a hatvanadik születésnapi gyertyát és a kis testű, fehér „zoknis”, fekete kutya. Tökéletes párost alkottak. A négylábú társat sohasem kellett noszogatni, ölbe venni vagy pórázától fogva elrángatni az utcán talált, gyanús kinézetű rágcsálnivalóktól. Engedelmesen szaporázott naphosszat gazdája után, vakkantás nélkül várta az asszonyt a gyógyszertár vagy az élelmiszerbolt előtt, és eszébe sem jutott kikezdeni a környékbeli megtermett, fajtiszta ebekkel. Egyszer egy zálogház előtt láttam üldögélni. Gazdája odabent intézkedett, pár perc múlva pedig a legnagyobb egyetértésben indultak tovább.
– Tényleg mindent ért abból, ami körülöttünk történik. Ő az én első számú tanácsadóm és testőröm – jegyezte meg halvány mosollyal az asszony beszélgetésünk elején. – Azonnal megérzi, ha nem vagyok jól, és ott ül mellettem, amíg helyre nem jövök. Éppen csak meg nem szólal – tette hozzá leheletnyi csend után, aztán mesélni kezdett. – Már kölyökkorában nagy „gavallér” volt a kicsi drága. Valaki utcára tehette, mert egy este munkából jövet a lányom után szegődött, és hazakísérte. Mivel a vejem nem rajongott az állatokért, és az unokám is kicsi volt még, alig hároméves, úgy döntöttek, hogy beadják valamelyik állatkereskedésbe. Szerencsére abban az órában már minden ilyen üzlet bezárt, így éjszakára én maradtam az egyedüli lehetséges szállásadó. Amikor a lányom felhívott, és rejtélyesen bejelentette, hogy „ottalvós vendéget” hoz vacsorára, nagyon megszeppentem. Akkoriban egy idős asszonyra vigyáztam, kora reggeltől késő délutánig tartott a műszakom, tudtam, hogy hajnalban indulnom kell, és el sem tudtam képzelni, hogy egy idegent magára hagyjak a lakásomban. De azzal is tisztában voltam, hogy hiába tiltakoznék, mert amit a lányom a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át végrehajtja. Nemsokára meg is érkeztek a kicsikével. Elegáns úriemberre vagy hölgyre számítottam, olyanokra, akik a lányom baráti körébe tartoztak, és amikor megláttam a kartondobozból kikandikáló borzas apróságot, hirtelen elállt a lélegzetem. Sosem voltam állatbolond, féltettem az otthonom a házi kedvencek rongálásaitól, de ez a kiskutya egyből levett a lábamról. Kivettem a dobozból, magamhoz öleltem. Akkor már tudtam, hogy Dzsoni lesz a neve, és azt is, hogy örökre nálam marad. Hat év telt el azóta.
– Hogy sikerült összeegyeztetni a munkát a kutyus gondozásával, felügyeletével? – kérdeztem.
– Nehezen. Már az első közös reggelünkön félve mentem el otthonról. Ételt és friss vizet hagytam Dzsoninak, de ő akkor sem akart elengedni. A harmadik emeletről a földszintig lehallatszott a sírása. Már előre aggódtam, mi vár majd este otthon, de amikor hazaértem, új lakótársam békésen aludt a konyhában a lányom régi takaróiból és kispárnájából rögtönzött fekvőhelyén. Az ajtónyílásra azonnal kinyitotta a szemét. Azt a boldog hálát, amit a tekintetében láttam, soha nem tapasztaltam azelőtt. Pedig világéletemben sok ember vett körül. A hetvenes-nyolcvanas években kiszolgálónőként dolgoztam egy élelmiszerüzletben, és amikor csak lehetőségem volt, mindig adtam „pult alól” is ezt-azt, vajat, húst az embereknek. Nemcsak az ismerősöknek, hanem mindenkinek. Hálát sosem vártam, egyszerűen örültem, hogy segíthetek. Most viszont úgy érzem, Dzsoni azért jött hozzám, hogy a szeretetével, ragaszkodásával minden szívességet megköszönjön.
Persze, ebben a nagy „szerelemben” sem ment minden simán. Fél évig jártam még az idős hölgyhöz, így az elválás drámáját még rengetegszer eljátszottuk Dzsonival. Akkoriban szoktam meg, hogy egy órával korábban keljek, hogy munka előtt még legyen időm levinni a kutyust a tömbház elé. Negyed hat felé már a közeli sétányon kóvályogtunk. Így a szobatisztaságra nevelés is elkezdődött, bár ebben csak akkor értünk el teljes sikert, amikor már egész nap otthon voltam. Közben a lányomnak felajánlottak egy németországi munkát. Gondolkodás nélkül elfogadta, és pár hónap múlva a férjét és az unokámat is kivitte magához. A lakást eladták, és a pénzből a vejem indított kint egy vállalkozást. Jól megvannak, ritkán, többnyire csak vakációban jönnek haza pár napra. Hiányoznak, de Dzsoni mindenért kárpótol.
– Úgy tudom, a kölyökkutyusok imádnak rongálni – szóltam közbe.
– Kicsi korában ő is sok mindent összerágott, a szőnyeg volt a specialitása. Viszont ennek a „jó” szokásnak köszönhetem, hogy a perzsa alatt megtaláltam egy rég elveszettnek hitt aranyláncom. Azon a télen elég gyengén álltam anyagilag, felgyűlt a közköltség, hatalmas volt a gázszámla. Elvittem a láncot a „zaciba”, és az árából rendeztem a tartozásaimat. Ez is megerősített abban, hogy nincsenek véletlenek. A Dzsonival való találkozásnak is előre megtervezett ideje, helye volt az életemben.
