Útviszonyok
Nem szólnék, de bosszantó, mennyire semmibe vesznek a megyei útügyesek minket, halandókat, akik az utakon közlekedünk.
Nem szólnék, de bosszantó, mennyire semmibe vesznek a megyei útügyesek minket, halandókat, akik az utakon közlekedünk.
Úgy látszik, igazolást nyert minapi állításom, miszerint eszük ágában sincs ellenőrizni az általuk vagy más megbízott cégek által elvégzett útjavításokat. Nem tudom másként értelmezni mindazt, ami lezajlott útjavítás ürügyén a Nagyernyét Deményházával összekötő útszakaszon.
A nyár közepén (jaj nem rögtön tavasszal, dehogy!) nekifogtak, tömték-tömték a gödröket, egyiket a másik után, haladtak lassan, de biztosan előre, már a hodosi tetőt is elérték, el is hagyták, ezt igazolni is tudjuk én és a férjem is, hisz a nyáron elég gyakran jártunk ki szülőfalumba, Köszvényesre. Na, de nemcsak elérték, át is haladtak rajta, egészen a tető másik feléig. Ott viszont hirtelen megtorpantak, nem tudni, elfogyott az anyag, talán a pénz, avagy a lendület... Lehet az is, hogy a lapátolók megunták a sok terepmunkát, az égető napot, jelentették, minden rendben. Még kísérletet sem tettek, hogy véka alá rejtsék a be nem avatottak előtt a kézzelfogható valóságot. Talán, mert ezek nem számok, amik könnyen elvesznek a papírokon, azok rubrikái tömkelegében... Jól ismerték a hagyományt, tudták, úgysem fogja még a kutya sem ellenőrizni, mit, mennyit, hogyan csináltak. Vagy ki tudja, talán így volt előirányozva feletteseik által, ötszáz méteren minden lyukat meg kell hagyni! Ezek fogják képezni jövőre az alapot, amire építeni lehet, mármint a jövő évi, de ha minden jól megy, még az ötéves tervet is. Hisz jövőre is munkát kell biztosítani az embereknek… Valaki a környékről úgy tudta, most fogtak hozzá a lyukak leltározásához. Rossz volna belegondolni is, ha netán hiányt fedeznének fel a lyukak számát illetően… Nem, ilyet nem tehettek, inkább meghagyták a hodosi tetőtől egész a Deményházát jelző tábláig mindahányat, jó sokat és jó mélyeket, hadd mondhassa az arra járó: „ezt az utat még megemlegetem!”
De nem csak ezért érdemes meg-és felemlegetni ezt az utat, fűzöm én hozzá.
A látványt lesújtónak, de aggasztónak is mondhatnám, mindjárt, ahogy kifut az út Ernyéből. Tanúbizonyságul ott vannak az országút szélén a mára már nem tátongó, inkább gazzal gazdagon betömött sáncok, az út szegélyét beborító gyümölcsfák nagy szomorúságára.
Szegény útszéli fák! Magukra hagyottan küszködnek, levegő után kapkodva a gaz fölött. Mostanra már sok helyütt elfáradtak, elvegyültek, meghúzták magukat a buja növényzet között, várták, vessen már egy pillantást rájuk is valaki, tisztítsa meg ágaikat, de leginkább szabadítsa meg az őket körülzáró, mindjárt mindent elnyelő burjántól, gaztól.
Az arc nélküli Hivatal pedig mindeközben tovább mesél, minket szépen elaltat valótlan, körmönfont meséivel.
Az én mesém viszont valós, aki nem hiszi, nyugodtan a végére járhat.
Fogarasiné Bereczki Irma
