1990 nyarán egy rossz, de megtalálhatatlan alkatrész miatt folyamatosan fűtő, zárt pozícióba ragadt hátsó ablakú piros kombi Daciával három generáció tagjai utazták be Nyugat-Európát, nagyszülők, szülők és unokák, utóbbiak között voltam én. Nem számított, hogy kényelmetlen, hogy Svájcban leszakadt a kipufogó, hogy úgy néztek, mint a lőtt medvét, a végre megszerzett szabadság és annak érzése, az utazás és a nyugati világ iránt érzett, addig visszafojtott vágyakozás beteljesülése mindent felülírt. Két évvel később civilizáltabb körülmények között, egy faros T3-as Volkswagen kisbusszal tettünk újabb nyugat-európai túrát, ugyanazok, akik azelőtt is voltunk. Gyermek- és ifjúkorom legszebb élményei között szerepel ez a két út, amely jelentős mértékben hozzájárult az azóta is sok mindent felülíró, áldásos dromomániámhoz, amely viszont ahhoz segített hozzá, hogy a vén kontinens megannyi sarkába eljussak motoron, autóval, vitorlással, néha pedig – muszájból – repülővel. Nem számított, hogy az akkori, kilencvenes évekbeli hazai infrastruktúra Mogadishu külvárosaiéhoz hasonlított, hogy csak Kolozsvárig két órát kellett döcögni, hogy át kellett vágni az összes, útba eső város főterén, hogy az általános keleti szegénység miatt csak a legszükségesebbeket vásárolhattuk meg, és hogy órákig kellett szinte mindenkinek szobrozni a határnál a nyári hőségben, fullra járatott légykondicionáló berendezéssel (azaz lehúzott ablakokkal, hogy a huzat is elvégezhesse a dolgát az arcüregben), a tudat, hogy végre mehetünk és megyünk, a várakozás a csodálatos ismeretlen csodáira, a felfedezés izgalma, az akkori keleti és nyugati világ közötti, áthidalhatatlannak tűnő különbség és az e különbség pozitív oldalának megtapasztalása által okozott eufória minden kényelmetlenséget felülírt. Ma valószínűleg ötven kilométert sem tennénk meg hasonló körülmények között. Akkor három hétig voltunk úton.
Mindaz, ami mára megvalósult, akkoriban teljesen hihetetlennek tűnt volna. Nem csak a (szégyenteljesen kezdetleges, de mégis létező) hazai autópálya-hálózat, hanem (és főként) az a fantasztikus megvalósítás, amit schengeni övezetnek nevezünk. Daciás és VW-buszos családi hippitúránk idején útlevéllel kellett menni, minden ország minden határátkelőjénél megállni, kontrollt elszenvedni, satöbbi – Romániától Magyarországon és Ausztrián keresztül Németországig, Franciaországig, Svájcig és vissza. Gondoltuk volna-e, hogy mindez mára már a múlté? Persze, rebesgették a nyugati ismerősök (sokuk fontos társadalmi pozíciót töltött be, és tudta, hogy miről beszél), hogy készülőben van egy olyan államközi rendszer, amely, ha életbe lép, megszünteti a belső határokat sok ország között, és nem kell többé útlevél, de az akkor olyannak tűnt, mint telket venni a Vénuszon.
1985. június 14-én írta alá a megállapodást az Európai Gazdasági Közösség öt tagja egy hajó fedélzetén. Ezt 1990-ben bővítették ki a végrehajtási egyezménnyel, e kettő pedig 1995-ben lépett hatályba, akkor még hét ország részvételével. Harminckettő és huszonkilenc évvel ezelőtti csodálatos utazásunk mintegy átmenet volt a világtörténelem két korszaka között. Természetesen nem tudtuk, hogy a leomlott duális világrendet csak pár év választja el a szabad mozgásában fokozatosan egységessé váló Európától, mi pedig éppen ezen átmeneti években kóboroljuk be a számunkra szinte felfoghatatlanul gazdag, ám akkor még jóval szigorúbban ellenőrzött ismeretlent – amelynek belső vidékein ma már szabadon utazhat bárki, aki jogosult rá. Csodálatos dolog volt annyi negatívum után megérni és megélni egy ilyen, globális jelentőséggel bíró, milliók életét jobbra fordító változást... amelyet ma már természetesnek veszünk. Pedig az 1990-es júliusi hőségben a vámkontrollból szabaduló, a svájci autópályán vánszorgó piros Dacia beragadt hátsó ablakán keresztül az elszáguldó Testarossát kikerekedő szemmel bámuló kiskamasz számára még egyáltalán nem volt az.
