Utak ajándéka

Viola naponta huszonötször is megterített. Székely szívélyességgel vette számba vendégei kívánságait, aztán hozta is a gyékényterítőt, kést, villát, poharakat. Nem tartozott a babaarcú pincérlányok közé, talán éppen ezért volt jelenléte annyira megnyugtató. A sóvidéki településről a novemberi ködök sem űzték el a turistákat, hétvégenként pedig a falubeliek is gyakran beültek az akváriumokkal, trópusi növényekkel hangulatosabbá tett vendéglőbe, így a huszonéves lánynak mindig volt tennivalója. Egy vasárnap délelőtt, amikor alig ketten-hárman üldögéltek a helyiségben, mégis alkalmunk volt szót váltani.

– Augusztustól dolgozom itt. Szeretek emberek között lenni, és azt vettem észre, hogy a figyelmesség, a kedvesség mindig megtérül. Ha látom, hogy az idegenek is jól érzik itt magukat, és másnap visszajönnek, attól nekem már jó napom lesz. A szüleim vendégházat működtetnek, nem állunk rosszul anyagilag, és győzködött is a család, hogy inkább tanulással töltsem az időt, de én a saját lábamra akartam állni.

– Azt szeretnék, hogy egyetemre menj?

– Tulajdonképpen az én álmom is az, hogy bejussak az orvosira. Felvételiztem is a nyáron a marosvásárhelyi egyetemre, de nem jártam sikerrel. Mindig szívesen tanultam a biológiát, éppen ezért úgy gondoltam, segítség nélkül is fel tudok készülni a vizsgára. Talán itt volt a hiba. De a jövő év elejétől majd tanárhoz járok Vásárhelyre, ezt már meg is szervezték anyukámék. De ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessem az órákat. 

– Össze lehet egyeztetni a tanulást a munkával?

– Középiskolás koromban is mindig dolgoztam, amikor került munka. Sok mindent kipróbáltam, szórólapoztam, gyerekre vigyáztam, szövegszerkesztést végeztem és fordítottam is. Emellett hétvégenként anyuéknak segítettem a vendégházban. Sosem szerettem tétlenül ülni, egyenesen fáraszt a lustálkodás.

– Hol végezted a középiskolát?

– Udvarhelyen. De Vásárhelyre is sokat jártam. Az évek során sok odavalósi család szállt meg nálunk, és a velem egykorú gyerekekkel gyakran összebarátkoztam. Többükkel azóta is tartom a kapcsolatot, időnként találkozunk is, vagy ők jönnek hozzánk, vagy én látogatom meg őket. Augusztus végén, a Forgatagon is pár vásárhelyi barátnővel szórakoztam. A szüleim eléggé ellenzik, de legtöbbször alkalmi járattal utazom.

– Én is szoktam, bár az tényleg nem veszélytelen. 

– Tudom, de nekem sohasem esett bántódásom. Gyűjtöm a 

„stoppos” kalandokat. Valahogy mindig úgy alakult, hogy kedves, érdekes emberek vettek fel az autójukba. Egy alkalommal egy francia férfi állt meg, aki egy szót sem tudott magyarul, és a románt is eléggé törte, pont mint én. Talán éppen ezért értettük meg olyan jól egymást. A végén még a politika is szóba került, pedig én ahhoz végképp nem értek. De utaztam egyetemi tanárral, szállodatulajdonossal és olyan húszéves fiúval is, akinek a vezetési stílusát sok száguldó fiatal átvehetné. A kamionsofőröktől egy időben óvakodtam, mert azt hallottam, hogy közülük egyesek nem a társalgás kedvéért vesznek fel női utast. Egy alkalommal aztán ez az előítéletem is megdőlt. Vásárhelyről indultam hazafelé, és egyetlen autó sem állt meg, hogy felvegyen, így a közeledő teherautónak is intettem. A vezető lefékezett előttem, felvett, aztán feleútig csendben gubbasztottunk egymás mellett. Váratlanul egy benzinkútnál leparkolt, és meghívott egy kávéra. Visszautasítottam az ajánlatot, mondtam, hogy én inkább megvárnám az autóban. Erre aztán rám kérdezett, hogy miért viselkedem furcsán, hiszen neki semmilyen hátsó szándéka nincs, de heteket tölt az utakon, és azért vesz fel stopposokat, hogy legalább legyen kihez szólnia. Azt mondta, ha beszélget, az az összpontosításban is segíti. Attól kezdve aztán megtört a jég, az út hátramaradt részében nagyon kellemesen társalogtunk, a családjáról, a másfél éves kisfiáról is mesélt. Egyetlen utam volt egy kicsit „rázós”, akkor beszállástól kiszállásig kapaszkodnom kellett, a sofőr ugyanis minden előtte levő járművet meg akart előzni. Na de ezt is megúsztam. Talán azért vagyok ennyire bevállalós, mert nagyon hiszek a Gondviselésben. 

Három tizenéves lépett be a vendéglőbe. Beszélgetőtársam a szemével üdvözölte őket, aztán indult is az asztaluk felé. Pár perc múlva asztalt terített, és nyugodt, gyakorlott mozdulattal töltötte ki az üdítőt.