Végre vége. Szülőként számomra ez a két szó foglalja legjobban össze mindazt, amiért június közepét az év kedvenc időszakai között tartom számon. A végtelennek érzett szabadság érint meg mindig az ünneplőbe öltöztetett iskolaudvarok délelőtti fülledtségében, félúton a köszöntőbeszédek és az oklevélosztás között. Nem a saját szabadságomnak örvendezem ilyenkor csendben, szinte észrevétlenül, mégis mélyebb, tartósabb ez az öröm, mint amit hajdani kicsengetésekkor, vézna, fehér copfos leánykaként átéltem. Ha ismeretségi körömben szétnézek, meggyőződhetem arról, hogy nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. A legtöbb anya, édesapa – legalábbis azok, akikkel kapcsolatban állok – intenzívebben várja, fogadja az iskolai szünidő beköszöntését, mint a közel három hónap szabadsággal megajándékozott gyermekek, fiatalok. Ők ilyenkor lélekben még nem léptek ki az utolsó tanítási hetek hajrájából, fáradtak, ingerlékenyek, és annak örülnek leginkább, ha ünneplés helyett békén hagyjuk őket. Tapasztalataim szerint kell pár hét, amíg a kis és nagyobb vakációzók valóban felfogják, elfogadják az új helyzetet, azt, hogy vége a reggeli rohanásnak, a délelőtti tanórák stresszhelyzeteinek, a délutáni leckeírás, tanulás monotóniájának. Szülőként sokszor siettetném, gyermekem helyett is megélném, magamévá tenném ezt az örömteli felismerést. Ahogy jobban aggódtam nála, ha félévi dolgozatot vagy nehéz felmérőt írt, most ugyanúgy élen járok a tanév végi tapsikolásban. Talán megbocsátható, hogy mi, érzelmi síkon mozgó, mindent ennek megfelelően értelmező szülők az utolsó csengőszóra hirtelen gyermeteggé válunk, saját vakációink mélyre rejtett hangulatát hívjuk elő, és adjuk, adnánk rá az ünnepeltre. Sürgetnénk az örömöt, pedig a szünidőben éppen az a legjobb, hogy – mint sok egyéb másra – erre is bőven van idő.
Nem kell telezsúfolni a szabadnapokat kirándulásokkal és találkozásokkal – mint ahogy sokszor a szűkre (és jövőtől valószínűleg még szűkebbre) szabott téli, tavaszi vakációban tesszük –, elég csak hátradőlni, és megtapasztalni a szabadság semmihez sem hasonlítható élményét. Úgy gondolom, az óráról órára beosztott hónapok után gyermekeinknek erre van a legnagyobb szükségük. Engedjük őket a saját ritmusokban megízlelni a „mindenre van időm” érzést, és azt, hogy bőséges idejük fölött maguk rendelkezhetnek. Meggyőződésem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy a külső elvárásokkal teli tanév után befele is figyelni kezdjenek, és megtalálják azt a horzsolásokkal teli, boldog barna „bennszülöttet”, akit tavaly szeptemberben titkos álomkódokkal nyíló szabadulószobában felejtettek.
