Barátaim hívták fel a figyelmemet Péterffy Árpád professzor válaszára. Mondván, szörnyűséges dolgokat állít. Elolvastam, és cáfolnom kell a barátaim vélekedését.
Barátaim hívták fel a figyelmemet Péterffy Árpád professzor válaszára. Mondván, szörnyűséges dolgokat állít. Elolvastam, és cáfolnom kell a barátaim vélekedését. Nem, a levélíró megvédi igazát, kiigazít abban, ami a publicisztika szabályai szerint talán megengedhető, de a tényközlés szempontjából pontatlan.
Béke vele.
Az, hogy atyám az ötvenes évek elején, mi több, a negyvenes évek végén a marxista ideológia oktatója volt, nem véletlen. Ugyanis kommunista volt már akkor is, amikor ezért börtön és egyéb jutalmak jártak. És hitt ebben az ideológiában, mert úgy gondolta, sok társával együtt, hogy ez az ideológia – mely a teljes jogegyenlőséget ígérte! – felszabadítja őt és a kisebbségeket a társadalmi igazságtalanságok és a nemzeti elnyomás alól, a jogfosztottságból, amelybe az impériumváltás és a fasizmus döntötte. Haláltáborokban gyilkolták meg szüleit és rokonait, miként az anyám szüleit. Fegyvertelenek voltak egy állig felfegyverzett országban. Vagyonukba mások ültek be faji alapon. Esélyük sem volt a szabadulásra, szökésre. A túlélésre csak koruk és fizikumuk predesztinálta őket. Ha tovább tart az a háború, amelyben magyarok ezrei haltak meg oktalanul, távol a történelmi magyar hazától, értelmetlen célokért, akkor nem biztos, hogy megszületek én, és így nem is írhattam volna… A kiábrándulás és csalódás lassan, de visszafordíthatatlanul bekövetkezett családunkban. Na meg az a rendszer hívta életre – tagadhatatlanul – azt az egyetemet, amelyen Ön is tanult anyanyelvén.
Az író azért ír, mert ez a feladata. A történész azért publikál, mert így szól a kötelessége. Ezt szememre hányni példabeszéddel, azt gondolom, botorság. Írásaimat elfogadják, elvárják a lapok, nem kellett hozzá protekció. És minden kommunista atyamúlt sem volt elég 1989 előtt ahhoz, hogy számos írásomat megjelentessem, visszadobta a cenzúra és a bátor főszerkesztők.
Eddig tart az a válasz, amit az írására reakcióként, értelmiségiként, magyar kultúremberként írtam. Amit viszont nem értek, hogyan keveredik egy 21. századi emeritus magyar professzor európai úriemberségébe a finom és jól irányzott antiszemitizmus? Amit az első világháborús szállítókról én és Ön írt, az két különböző világ. Az Ön érvrendszere egy letűnt, de ma újra fejét fel-felütő ideológiából táplálkozik, amely a háború elvesztésének felelősségét a hadiszállítókra löki át. Én is tisztában vagyok, hogy az első világháborúban a hadiszállítók meggazdagodtak, de azok lelkiismeretlensége nem állott egyenes arányban vallásukkal. Voltak ám derék szerb (rác), szlovák (tót), német (sváb), sőt mi több, román és magyar hadiszállítók is, akik silány minőségű hadi szállítmányaik révén tollasodtak meg. A papírtalpú bakancs pedig a második világháborúban is előfordult, de akkor már a három zsidó törvény szerint Weiss bácsi labdába sem rúghatott.
Meg aztán kettőn áll a vásár, mint a díszdoktorság. A hadseregnek voltak ám átvevői is, ellenőrei, akik ugyanolyan lelkiismeretlen módon vették át és osztották szét bakáknak, tiszteknek, a Szent István-i Magyarország minden rendű-rangú behívottjának azokat az ominózus vacak bakancsokat. Ugyanis a Monarchia egész bőrtermelése messze nem volt elegendő a honvédség – hogy csak ezeknél maradjunk – ellátásához. 1915-ben Bernády polgármester kijárta sikerrel – csepp a tengerben –, hogy a székelyföldi csizmadiáktól is rendeljen a hadügyminisztérium lábbelit. Ez volt Bernády és az Ipar- és Kereskedelmi Kamara Bürger Albert vezette nagy sikere. Egyebekben ezt a háborút is elvesztettük.
Maradok kiváló egészségben, melyhez hasonlót Önnek is kívánok, vállalva múltat és közös jövendőt,
Sebestyén Spielmann Mihály
