Ünneppercek
2017-10-03 14:20:55
- Nagy Székely Ildikó
A magas, barna bőrű férfi árnyékként követte tekintetével a keréktalpakon lépkedő, szemüveges kislányt.
A magas, barna bőrű férfi árnyékként követte tekintetével a keréktalpakon lépkedő, szemüveges kislányt. Eleinte csak pár centiméternyit vitte előre viselőjét a rózsaszín görkorcsolya, de aztán engedett a soványka lábak irányításának, és a gyerek egyre bátrabban kapcsolódott be a pályán suhanók körforgásába. Arcára piros karikákat festett a büszke öröm. Amikor elfáradt, a férfi padja felé vette az irányt. Románul kért inni, majd miután visszaadta a vizespalackot, súgott valamit a felnőttnek, aztán indult is tovább.
– Csak lassan! – kiáltott utána magyarul a férfi.
Meglepett a kétszólamú kommunikáció, de a későbbiekben választ kaptam kérdéseimre.
– A feleségem román, csak egy-két szót tud magyarul, például köszönni és megköszönni valamit. Többnyire ő rendezi a kislányunkat – kezdett bele a történetbe az édesapa. – Én kamionsofőrként dolgozom, ritkán vagyok itthon. Egyéves sem volt a gyerek, amikor a nyakamba vettem a világot. Bankkölcsönnel vettünk lakást, a kicsi ellátása is sokba került, kellett a pénz. A cég, ahol a feleségemet évekkel azelőtt alkalmazták, feketén dolgoztatta az alkalmazottait, így nem kaphatta a lányunk után a két évig járó állami támogatást. Akkoriban taxisofőrként dolgoztam, de a fizetésem már semmire sem volt elég. Egy ismerősöm szólt a külföldi munkalehetőségről, és én egy percig sem tétováztam. Azóta is az északi országokat járom, Norvégiát, Dániát, Svédországot. Megéri, mert jól fizetnek, de megvan az ára is. Rettenesen hiányzik a családom. Mindig attól féltem, hogy eltávolodik tőlem a lányom, de hála istennek, éppen az ellenkezője történt. Nagyon ragaszkodik hozzám, számára ünnep, amikor hazajövök. Olyankor az egész napot vele töltöm, iskolába, játszótérre viszem, lesem a kívánságait. Közben próbálok vele magyarul beszélni, és ő nem is idegenkedik ettől, ha másért nem, hát azért, hogy örömöt szerezzen nekem. De aztán újra indulnom kell, és mire visszajövök, már nem emlékszik a tanult szavakra.
– Hány éves a kislány?
– Nemrég töltötte az ötöt, jövőben kezdi az iskolát. Nagyon szeretném, ha magyar tagozatra járatná az édesanyja, de be kell látnom, hogy akkor nem tudna segíteni neki a tanulásban. Azt azonban megfogadtam, hogy idővel én magam tanítom meg magyarul írni-olvasni a gyereket. Még pár évig járom az országutakat, aztán megpróbálok itthon belefogni valamibe. Mióta kint dolgozom, sikerült valamennyi pénzt félretenni. Azt tervezem, hogy majd veszek egy jó autót, és újra taxizni fogok. Ha magamnak dolgozom, talán jobban megéri.
A rózsaszín görkorcsolya újra megcélozta a padot, de az utolsó pillanatban irányt váltott, és egy merész félkör után száguldott tovább. A kislány diadalmas mosollyal integetett apjának, aki szemmel láthatóan nem lelkesedett a mutatványtól.
– Csak pár napja tanult meg „görizni”, de egyre feszegeti a határait – szólalt meg újra a férfi. – Félek, hogy leesik, megüti magát. Meg aztán az édesanyja is kikészül, ha sebesen viszem haza. Talán furcsának tűnik, hogy ennyire féltjük, de ennek is megvan az oka. Kisebb korában nagyon beteges volt, egy évben négyszer-ötször is begyulladt a mandulája, légcsőhurutja is többször volt. Sokszor annyira felszökött a láza, hogy fejvesztve futott vele a feleségem a kórházba. Mindenféle immunerősítővel próbálkoztunk, nyaranta a tengerre és a hegyekbe is elvisszük pár napra. Mostanában mintha megerősödött volna, de ugyanúgy aggódunk érte, mint régebben. Amikor úton vagyok, minden este felhívnak az édesanyjával, olyankor nemcsak halljuk, de látjuk is egymást. Számomra azok a percek a legfontosabbak.
A kislány újra nagy sebességgel közeledett a pad felé.
– Kezd hideg lenni, megfázol – mondta neki az édesapa, ezúttal románul. – Gyere, menjünk.
A gyermek engedelmesen tűrte, hogy a férfi lehúzza a lábáról a görkorcsolyát. Egymás kezét fogva hagyták el a parkot. Nemsokára a nap is követte őket.
