Ünnep

Ma van annak nyolcvan esztendeje, hogy Petőfi Sándor e világra született. Kinek jutott volna eszébe ez az évforduló?

Az Ispán kúti emlékmű

Ma van annak nyolcvan esztendeje, hogy Petőfi Sándor e világra született. Kinek jutott volna eszébe ez az évforduló? Legföljebb egynéhány öreg és fiatal deák gondolt rá 1903 első órájában, hogy ezelőtt nyolc évtizeddel a Föld pályájának ugyane pontján keringett át, mikor a kis-kőrösi parasztház fölött megnyílt az ég... Halottak születése napját nem szokás megülni. Ellenben kétségkívül igen szép ünnepet rendeznénk, ha méltóságos Petheőffy Sándor úr még élne, előkelő hivatalban; mert hivatal kellett neki, meghajtotta fejét, szépen mosolyogni tanult, nyájas szófogadás, kigyócsúszású hizelgés lett kenyere (s zsíros kenyere).

...hah, lett a kutyának,

Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már

Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe...

Hogy mi lesz a sorsa, ha a szabadságharc bukása előtt tizenhárom nappal nem esik el a csatában? Millioman gondolkozunk rajta, hosszú évtizedek óta. S talán mind egyformán, mert hiszen valamennyien azonegynek ismerjük őt, az istenien és emberien egyszerűt. Alakja átlátszó, mint a gyémántkristály. Szívének nincs egy titkos redője sem; csak azok a dicső alkotások rejtettek előttünk, amelyek lelkéből még kikerülhettek volna. Ha azokat csak elképzelni is bírnánk, már hozzá fogható költőknek kellene lennünk. De az ember maga olyan ismerős, mint a világtörténetben és a magunk életében senki más. Rejtelem minden teremtett lélek; még a tulajdon édes gyermekünk is, mihelyt magának kezd élni és nem tárja többé elénk a maga kis világát, együgyű őszinteséggel. Csak ennek az egynek, Petőfi Sándornak, nincsenek titkai. Mindnyájan látjuk őt, a látásnak legnagyobb tökéletességével. Mert ő az Ember és a Becsület.

Életének háromféle folytatását képzelhetjük el. Az egyik az, hogy Világos után osztrák kézre kerül, mégpedig könnyen, mert bujdosásában nem bírt gyáváskodni és nem hazudta le, mikor meglepték, hogy ő Alexander Petőfi. Felakasztották volna, s ez esetben első teljes dísz-kiadása (három lap hiján) nem foglalhatott volna helyet a bécsi hitbizományi könyvtárban. És sírja fölött, a levágott szivarvégekkel nagylelküen táplált öreg honvédek sorai között, cudar rossz verseket szavalnánk a végrehajtásnak minden évfordulóján. A másik eshetőség az, hogy kimenekült volna Bemmel a Keletre, de onnan csakhamar visszatért volna Európába, emigráns életet élni Victor Hugoval egy sorban, bizonynyal a világ ünneplésének közepette és talán holtáig... Ez a legkevésbbé hihető.

A harmadik lehetőség az igaz, a szörnyű: haza jött volna, lehet negyvennégyéves korában, lehet még előbb, mert nem bírt az aranykalászszal ékes rónaság nélkül élni. S akkor mi öltük volna meg őt; mi magyarok, ez a rettentő sorsában elnyomorodott nemzet. Birói itélettel végeztettük volna-e ki (mert a világtörténet minden vértanujának megvan az ő teljes rendben lévő percsomója) vagy az őrületbe, a kétségbeesésbe, az öngyilkosságba űztük volna jog, igazság és törvény szerint?

A kettő közül csak az a bizonyos, hogy nem engedtük volna közöttünk élni; megöltük volna. Ha nem a kezünkkel, hát a lelkünkkel.

Istennek különös kegyelme, hogy meghalt ifjan. Így tart tovább és örökké az ő élete. Ideálja még a leggyöngébb sziveknek is; azokénak, akik, ha testben is itt marad, irtóztató árulást követtek volna el, mert kényszerítette volna őket félelem, hunyászkodás, a haszon reménye és minden hitványság, amelylyel ez a lét teljes. A rosszaságban ma is ő a jó. A gyöngeségben az erő. Verses könyve mégis a jövendőé, mint az evangyéliom vala. Azé a koré, mikor eljövend a „százszorszent égi szabadság.”

100 esti levél (Tárcák), Budapest, Lampel 1904.

Tóth Béla