Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-10-22 14:49:23
Úgy ülnek egymás mellett, mintha a mesebeli végtelenből érkeztek volna a rendezett virágoskert végében levő kicsi ház bejárata elé. A sokat megélt ráncos kéz repülni már alig tudó madáranyóként pihen meg a kislány fején. A lányka két hosszú varkocsában vasalt masni piroslik, érdekes vágású, nagy, zöld szeméből ragaszkodó szeretet árad. Üknagymama és ükunokája. Ritka jelenet, amihez fogható nem mindennap adatik meg a vidéki élet faggatásakor sem.
A székelyhodosi iskola osztatlan osztályában helytelenkedő roma lánykák láttán tettem a fel a kérdést a póttanító néninek, hogy miképpen győzi féken tartani őket. Amire azt felelte, hogy Máthé Zsuzsikával viszont nincsen gond, ő az osztály egyik legjobb tanulója, pedig nehéz körülmények között a mamája neveli. Akiről kiderült, hogy sajnálatból vette magához a kislányt, aki „el volt maradva a szülőktől”.
– Az anyját és a nagyanyját is én neveltem. Márciusban töltöttem a 85 évet. A férjem négy éve halt meg. Ő Hodoson született, én Csíkfalván. Nagyváradon éltünk, ahol csatornásként dolgozott, s amikor már képtelen volt a munkára, hazajöttünk. Sok nehézségen mentem át az életben, a hat gyermekem közül négy meghalt, a fiamat itt, Hodoson temettük el, a lányuk Nagyváradon él. Az ő lánya, a dédunokám a szomszédos városban két fiút nevel. A második fiú után vérszegény lett, azt mondták, vérrákja van, a családja lemondott róla, két évig nálam hagyták, aztán meggyógyult. Az apja újra férjhez adta egy közeli faluba, akkor született ez a kislány. Amikor a volt családja megtudta, hogy jobban van, érte mentek, s a nagyanyja is rábeszélte, hogy menjen vissza a két fiához.
– Tudja, nálunk, cigányoknál a fiúgyermek a minden. A kislány az apai nagyanyjához került, s én azt mondtam az anyjának:
– Menjünk, és hozzuk el, mert nekem sincsen senkim. Hát úgy lett, jó leányka, szót fogad, szeret tanulni, szereti a tisztaságot – amit nem is kellene mondani, hiszen minden szépen rendben van a kicsi ház s két lakója körül. Az ükmama által mondottakat később Kémenes Hajnal tanítónő is megerősíti, s el is küld egy felvételt, amelyen Zsuzsika olvas. Érdemes meghallgatni.
– Utánaálltam, nem jár éhesen, mocskosan – mondja Gábor Róza, aki szépen, választékosan beszél, s látszik, hogy erős akarat, tartás van benne, ahogy a lánykára néz.
– Sok betegségem volt, fájnak az ereim, de a Jóisten mindig ad annyi erőt, hogy továbbmenjek. Kétszázhúsz lejt kapok a férjem után, mivel tíz évig fizette az iparűzési adót. Három hónapig meggyűjtöttem, s abból vettem a fát – mutat az udvarra, ahol ketten segédkeznek, hogy a felvágott fát a színbe rakják. – Az a fontos, hogy télen meleg legyen a házban, s azon túl, ha pityókát eszünk, az is jól van – mondja. Amikor a kislány előmeneteléről érdeklődöm, amiben feltételezésem szerint neki is része van, elmondja, hogy ő analfabéta, s magyarázza is, hogy régen a cigányok nem jártak iskolába, de azért biztatja a kislányt, hogy jól tanuljon.
Elnézem őket, ahogy egymáshoz simulnak, s arra gondolok, hogy a mennyi pénz folyt el romaügyben, mennyi szlogent hallottunk pufogtatni, de egy tanulni vágyó, okos, tehetséges cigány kislány támogatását nem vállalta senki. Pedig Zsuzsika igencsak megérdemelné, hisz eddigi teljesítménye alapján képes rá, hogy a legjobbak között járja tovább az iskolát, s a tanulást semmiképpen se hagyja abba.