Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ma este 7 órától a Bolyai Farkas líceum udvara nem mindennapi rockkoncert színhelye: fellép a 30 évvel ezelőtt létrejött marosvásárhelyi BÜSZ, Reflex és az ifjú nemzedéket képviselő Vírus együttes. A koncert alkalmat teremtett arra, hogy a Reflex együttes tagjaival arról beszélgessünk, hogyan zenélhettek ebben a „rebellisnek” titulált műfajban abban az időszakban, amikor a kommunista rendszer igen meghúzta az emberi jogok derékszíját.
Egy, a vásárhelyieknek igen sokatmondó kávézó, a Tutun teraszán nosztalgiáztunk Réti Pika Árpáddal, Dobos Józseffel, Sükösd Leventével, Komán Pici Csaba Gyulával. Bár a fiúk több mint 20 éve Magyarországon élnek, és elég ritkán látogattak haza, nem kellett sokat keresgélni a szavakat ahhoz, hogy visszakanyarodjunk a múltba. A Reflex 1982-ben jött létre a Bolyai diákzenekaraként. Először az akkori tinédzserek a Vipera – jobban mondva a Vi Per A – nevet választották, de már ez kiváltotta az akkori hatóságok nemtetszését. Mi az, hogy vipera, ki ellen ürítené ki a méregfogát ez a kígyó? – mondogatták, aztán más nevet kellett választani. Így találták ki a Reflexet, ami magyarul, románul is ugyanazt jelenti, sőt angolul is… de az akkor nem számított.
Az első próbákat Sükösd Leventénél tartották. Abban az időben még a magyarországi, ma nagynevű zenekaroknak is csak egy garázs, fészer vagy egyéb improvizált próbahelyiség jutott. S míg nagyon sokan kezdetben nyugati zenekarok dalainak feldolgozását tolmácsolták, a Reflex indulásból arra törekedett, hogy saját számokkal lépjen a közönség elé. Az első koncertjük 1982-ben a nyári színpadon volt a Telex előzenekaraként. Aztán lépésről lépésre építkeztek. Komolyan vették azt, hogy zenélnek, volt mondanivalójuk az akkori fiataloknak. Sárosi Endre, Bibó Lajos tanította zenészmesterségre a fiúkat. Az amatőrökből lassan profik lettek, s olyanok álltak melléjük, mint Jakabbfy Attila (Jaki), aki amolyan menedzserként szervezte a fellépéseket, vagy Szép Attila, aki zenei producerként irányította őket. S a Reflex is, mint sok más akkori rockzenekar, igen sokat köszönhetett Titus Daschievici-nek, aki a Szakszervezetek Házánál irányította, pátyolgatta sok ifjúsági banda elindulását, szereplését. Jakinak köszönhetően sikerült eljutniuk az RTV magyar adásának zenei szerkesztőjéhez, Boros Zoltánhoz, aki tévéfelvételt is készített róluk. Aztán elhallgattak: érettségi, kötelező katonai szolgálat, egyetem. 1986-tól mégis újraalakultak. Érettebb fejjel, céltudatosabban vállalták a fellépéseket, turnékat. S bár az utóbbiaknak még nem volt hagyománya, 1986 és 1988 között többször eljutottak székelyföldi településekre, Kovászna megyén kívül, mert oda nem engedték be őket – mint mondták akkor – olyan alapon, hogy magyar zenekar magyar közönség előtt csak botrányt szülhet. Râmnicu Vâlceán az országos rockfesztivál nagydíját és közönségdíját is elnyerték egy népszerű Lucian Blaga-vers (Cântec în noapte) feldolgozásával. Abban az időben nem volt könnyű ezen a pályán megmaradni. Minden egyes nyilvános szereplést meghallgatás, ún. vizionálás előzött meg, amikor az RKP kultúrbizottságának képviselői megnézték a műsort. Tőlük függött, hogy felléphet-e vagy sem az együttes. S hogy miként sikerült a cenzúrát kicselezni, az ma már humorosan hangzik, de akkor komoly erőfeszítést jelentett. A Reflex úgy oldotta meg a helyzetet, hogy mindig ugyanazt a három román nyelvű számot játszották a bizottságnak. Ezek úgy születtek, hogy Réti Árpád levett polcáról egy verseskötetet, amelyből kiválasztott három alkotást, s azt megzenésítették. Hogy miért nem kértek mást, az mai napig talány. A koncerten sohasem játszották ezeket a dalokat, igaz, ehhez hasonló hangzású magyar szerzemények voltak, amelyekre rá lehetett fogni, hogy a román verseket adják elő magyar feldolgozásban, ami akkor „erősítette a magyar–román barátságot”, s így a besúgók is ki voltak békítve a helyzettel.
Felmerült a lemezkészítés gondolata is, csak hát egy óriási akadálya volt ennek – mesélik a fiúk. Az Electrecord volt az egyetlen lemezkiadó vállalat, képviselői közvetve megüzenték nekik, hogy hallottak az együttesről, jól zenélnek, minden rendben van, csak még gyakorolniuk kell, s azt is megígérték, hogy hamarosan elkészülhet a lemezfelvétel is, egy feltétellel: ha románul énekelnek. Ezt a fiúk nem vállalták, s itt elakadt a lemez. Az együttes népszerűsége túlnőtte a megyét, s ez a ’80-as évek végének bekeményített politikai helyzetében igen kezdte zavarni az elvtársakat.
1988-ban Szovátán egy fesztiválon sorsolással állapították meg a fellépési sorrendet, amelyet a kezdés előtt megcseréltek. A Reflex elsőnek lépett fel. Nem lehet tudni, hogy szándékosan-e vagy a hiányos előkészületek miatt nem működött a mikrofon, rossz volt a hangosítás. Aztán Komán Csaba énekes egyik gesztusát obszcénnak vélte a zsűri, és azonnal leállították a koncertet. Ott kijelentették, hogy az együttes egy évig nem léphet fel. A Reflex után fellépő Polifon saját számait a Reflexnek dedikálta, s ezért őket is eltiltották. Egy év múlva megbukott a rendszer. 1990-ben a tagok nagy része áttelepült Magyarországra, megszűnt a zenekar. Nosztalgiaként 2003-ban, a marosvásárhelyiek budapesti találkozóján, a Petőfi Csarnokban tartottak koncertet, tavaly a marosvásárhelyi rockzenészek találkozóján (MaRoTa) léptek fel, s most újra összeálltak az együttes 30. születésnapjának ünnepére. A Bolyai udvarán a régi-új felállásban lépnek színpadra: Réti Pika Árpád, Dobos József, Sükösd Levente, Komán Pici Csaba Gyula, Nagy Árkosi Cápa Árpád, Bartha János. A csapat tagjai voltak még: Puskás Attila, Nagy Zsiráf Béla, Boaru Mircea, Mihály Róbert, Nagy Tapír Zsolt, Lerescu Gigi Marius, Kosz Szilveszter, Bálint Ricse Miklós, Alimán Aligátor József, Mészáros Mészi Levente.