Újabb beszélgetőkönyv

A Silvertek Kiadó Kovács Levente rendező, egyetemi tanár vallomásos visszatekintőjét a manapság népszerű párbeszédes formában nyújtja át az olvasóknak. A jeles vásárhelyi színházi személyiség beszélgetőtársa, Kádár-Dombi Katalin egyben a könyv szerkesztője is. A kiadvány bemutatójára december 15-én, csütörtökön délután 6 órakor kerül sor a Bernády Házban. A beszélgetőkönyvet dr. Balási András, a Művészeti Egyetem adjunktusa ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Pár dologról, amit előre is érdemes tudni, magától az emlékezőtől érdeklődtünk. 

Pár nap múlva ismét egy érdekesnek ígérkező kötet lát napvilágot, a Ránézek az életemre. A Silvertek Kiadó Kovács Levente rendező, egyetemi tanár vallomásos visszatekintőjét a manapság népszerű párbeszédes formában nyújtja át az olvasóknak. A jeles vásárhelyi színházi személyiség beszélgetőtársa, Kádár-Dombi Katalin egyben a könyv szerkesztője is. A kiadvány bemutatójára december 15-én, csütörtökön délután 6 órakor kerül sor a Bernády Házban. A beszélgetőkönyvet dr. Balási András, a Művészeti Egyetem adjunktusa ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Pár dologról, amit előre is érdemes tudni, magától az emlékezőtől érdeklődtünk.

– Színházi könyv lesz a Ránézek az életemre?

– Nem egészen, de persze a színház főszerepet játszik benne. Az én életemben jelentős helye volt az egyetemi színjátszásnak is, a gyerekkoromnak is van olyanfajta hozadéka, amiről nagyon szívesen beszélek. Más városok sajátosságaiba is belekóstolhattam. Ezért a kötet egy kicsit tágabb, mintha csak színházi könyv lenne, és nem szakkönyvszerű a színházi szöveg sem. De sok mondandóm van a színészképzésről, a színészet mai állapotáról.

– Viszont úgy képzelem, hogy mindenekelőtt marosvásárhelyi könyv.

– Igen, kimondottan az. Azért is választottam a bemutató színhelyéül a Bernády Házat, mert úgy éreztem, hogy helyi jelképekben gazdagabb, a városépítő polgármester is benne van valamiképpen, így még nyilvánvalóbb a könyv vásárhelyisége, mintha a színháznál vagy az egyetemen, esetleg a Bolyai líceumban tartanánk a premiert.

– Ránézek az életemre, hangsúlyozza a cím. Vajon, ha az egyetem elvégzése után nem térhetsz vissza Vásárhelyre, hanem más városba kerülsz, egészen másképp alakult volna az életed, nem válik színházközpontúvá?

– A gyerekkorom meghatározó volt. Az a szellemiség, amit akkor felszívtam, valahol más városban is errefelé terelt volna. Én nagyon mélyen vásárhelyi vagyok. És az volt a legfontosabb, hogy ebből a könyvből ez kisugározzon. Ez tett színházi emberré is. Alig voltam hatéves, amikor a Székely Színház megnyílt, és a szüleim nagyon színházszerető emberek voltak. Ennek köszönhetően zsenge koromtól színházlátogató lettem én is. Sőt, már 9-10 éves koromban írtam egy színdarabot. A Népújság szerkesztőségétől nem messze, az egykori Wesselényi utcában volt egy munkásotthon, ott elő is adtuk, megszerveztem a pionírosztaggal. Később is próbálkoztam ilyenekkel, 15 éves koromban, kilencedikesen a Bolyaiban egy egész estét betöltő kabaréműsort is írtam. Korán megjelent bennem ez a fajta vonzódás. A gyermekjátékaim is általában színpadias, szerepjátékok voltak. Erről a könyvben sokat mesélek. Elolvastunk könyveket, amelyeket aztán eljátszottunk. Például az Egri csillagokat, A Pál utcai fiúkat. Tekintettel arra, hogy Vásárhelyen akkor fafűtés volt és az udvarainkon farakások voltak, ez már eleve biztosította A Pál utcai fiúk díszletét. Ilyen történeteket szedtünk elő, az Old Shatterhandot is, és ehhez részemről mindig volt valamilyen dramatikus hozzájárulás és némi rendezés is.

– Köztudott, hogy igen széles körű az érdeklődésed. Azon túl, hogy rendező lettél, azon túl, hogy tanárember maradtál, tollforgató, íróember is vagy, több köteted jelent meg. Az írói pálya lehetett volna az, ami esetleg teljesen beszippant. A visszaemlékezésre miért választottad ezt a párbeszédes formát? Nem lett volna egyszerűbb leülni, és megírni mindazt, ami számodra fontos?

– Mint említettem, az írással rég kacérkodtam. Írtam kis jeleneteket, karcolatokat, kétszer nyertem irodalmi pályázatot a Bolyaiban, a Kozma Béla alapította díjakból két rend ruhát vásároltam, illetve csináltattam, és ezzel jártam Kolozsváron az egyetemre. Tehát voltak ilyen előzményeim. Volt egy novelláskötetem, amit Kemény János bácsi, aki szintén a szomszéd utcában lakott, nagyon pátyolgatott. De az én íráskészségem nem igazán szépirodalmi, hanem színpadi próbálkozásokban mutatkozott meg. Nem a szöveg volt bennük a lényeg, hanem az, ami színpadra termett, ami előadható. Nem volt akkora ereje bennem az irodalmi késztetésnek, hogy abba az irányba igyekezzek utat törni magamnak. Különben sokat írok, annyit és azt, amit valóban kell, jegyzeteket, tanulmányokat, szakmunkákat, színháztörténeti köteteket is esetenként, sőt volt színművem, amit elfogadott a sepsiszentgyörgyi színház még 1970-ben, az előadása aztán mégsem jött össze. De nem törtettem ezekért a dolgokért, nem ez volt a fő ambícióm. Ebben a mostani esetben viszont a párbeszédet éreztem fontosabbnak, mert nem akartam egy konstrukciót, egy elméleti szerkezetet kidolgozni, amire majd ráépülhetnek a történeteim. Egy ilyen visszatekintés mindig szövevényes, az ember könnyen elkalandozik, jobb, ha nem merevíti le valamilyen előre kitervelt szerkezet, hanem úgy építjük fel a szöveget, ahogy a beszélgetés hozza a maga sajátos fordulataival. Szerintem ezáltal élőbb lett egy kicsit, és alapvetően megőrizte azt a dramatikus jelleget, ahogyan én az életemet is ledaráltam.

– Valószínűleg a döntésben az is benne van, hogy hiszel az élő szó varázsában.

– Természetesen. Tulajdonképpen ez a beszélgetőkönyv úgy volna a leghatásosabb, ha hallgatnák, nem olvasnák. Csak ez kicsit hosszadalmas dolog lenne. Elárulom, hogy vannak a könyvben szinte szándékos egyenetlenségek, aszerint, hogy mikor milyen hangulatban voltam. Nem törekedtem arra, hogy ugyanabban a hangvételben, modorban, fogalmazásban tartsam az egész szöveget. Van, amiről közvetlenebbül, van, amiről lazábban, netalán kicsit tudálékosabban beszélek. Ilyen szempontból is dramatikus a megközelítés.

– Anekdotikus is?

– Igen. Van egy külön fejezet színházi anekdotákból is. A megélt emlékeimet, meg másokat is beleszőttem. Egy ilyen műben a komolyabb, mélyebb eszmefuttatások között a humornak, a derűnek is fontos szerepe kell legyen.

– Ez a műfaj különben olyan, hogy időnként a kérdező viszi el a beszélgetést valamilyen irányba, néha meg az alany téríti el valamerre, és a kérdező az előre eltervezett szándékaival, kérdéseivel már nem tudja utolérni. Mi maradt ki?

– A titkosított anyag, ahogy a nagypolitikában szokták mondani. De félretéve a tréfát, voltak olyasmik is, úgynevezett kényesebb „ügyek”, amikről nem beszélek a könyvben, noha a ma már elsősorban pletykákra éhes, a bulvármédia által botrányosabb dolgokra szoktatott közvélemény biztos vevő lenne rá. Az ilyesmi távol áll az ízlésemtől, habitusomtól. Nemcsak élő, de immár halott személyekről sem közlök olyat, ami túlzott intimitás vagy illúzióromboló lehetne.

Aztán meg, amint említetted, és magad is tudod az ilyen beszélgetések gyakorlatából, voltak dolgok, amikről beszélni szerettünk volna, de nem jött össze, mert egy szó, egy emlék vagy más valami egyebet hozott elő, és azt boncolgattuk, az eredeti kérdés és a lehetséges válasz pedig kimaradt, vagy kevéssé részleteztük. A könyvbemutatón majd szóba hozok néhány ilyen epizódot, ami nem került be a kötetbe, de benne lehetne.

– Ilyen visszanéző könyvet az ember általában akkor csinál, amikor a pályája vége felé tart, de te nyugdíjasként is igen aktív vagy, az alkotó nyugtalanság inkább jellemez, mint a csendes visszafogottság. Ott, ahol pontot tesztek e kötet végére, nem ér véget a pályád.

– Remélem, hogy nem, de ez már mind egészségfüggő, meg egyebek is meghatározzák. Terveim most is vannak. Fogok rendezni egy előadást feltehetően Váradon az évad végén, meg még írni akarok egy újabb kötetet, ami nem beszélgetőkönyv. Van egy olyan projekt, amiben én is részt vennék, televíziós és rádiójátékok írására, szervezésére irányul. Régi tervem, de eddig nem sikerült megvalósítani. És vannak a doktorandusaim, két doktorandus, akikkel van munka elég. És már három felkérést kaptam rendező szakosoktól, hogy játsszam bizonyos darabokban. Furcsa kihívás színpadi szerepet vállalni, ennyi színházi megbízatás, rendezés, szervezés után fel is lépni. Mindig úgy alakult a programom, hogy ez a dolog nem jöhetett össze. Az egyiket sajnálom, mert olyan szerep volt, amit szeretek. Egyébként is kedvelem az epizódszerepeket, és lett volna egy ilyen a Nórában, Patkó Éva ajánlotta föl, pont akkor azonban rendeztem Váradon, nem volt erre is időm. Szóval ez a része a színháznak kimarad az életemből. Az egyetemen valamikor amatőr színjátszó voltam.

– Néhány szót mondjunk a kérdezőről is. Egy ilyen beszélgetőkönyv sikere jelentős mértékben rajta, a beszélgetés irányítóján is múlik.

– Kádár-Dombi Katalin a mi tanítványunk volt, itt végezte a teatrológia szakot a Művészeti Egyetemen, közel egy évig, amikor a tanszéket vezettem, a művészeti titkárom volt. Nagyon értelmes, érzékeny lány, később az Erdély TV-nél is dolgozott. Ott is volt együttműködésünk. Úgy gondoltam, hogy az ő semlegessége, kiegyensúlyozottsága és eleganciája kell ehhez a könyvhöz. Az viszont igaz, olykor túl tisztelettudó volt, sokszor nekem kellett piszkálnom, hogy tegyen fel kissé szemtelenebb kérdéseket. Úgy hiszem, neki is fontos volt ez a munka, elégtétel ez a könyv. Jelenleg Székesfehérváron dolgozik a színháznál, ideiglenesen, nem akar kitelepedni. Jó pár beszélgetésünk volt. Rögzítette és utána megbeszéltük, ez majdnem egy fél évet tartott.

– Kínos témákat nem is érintettetek?

– Érintettünk, de ő többnyire olyan tartózkodóan viselkedett, hogy én igyekeztem az ilyesmiket az emlékeimből előhámozni, kipiszkálni. Egészében kellemes beszélgetés volt. Neki is jót tesz egy ilyen feladat a pályán. Jó az íráskészsége és a riporteri adottságai.

– Érdeklődéssel várom a kötetet. Kinek, kiknek ajánlanád?

– A plakáton elég részletesen felsoroltuk, hogy mi mindenről szól. A gyerekkori éveimről, arról a 47 évről, amit a Köteles utcában töltöttem, 37 évig voltam a színház munkatársa, 25 évig az egyetemi színpad vezetője, 15 évig a váradi színház munkatársa, tehát azokról, akikkel az életemben találkoztam, dolgoztam, mind szól valamiképp. Ha mindenki összegyűlne erre a bemutatóra, nem a Kultúrpalota, hanem a sportcsarnok sem lenne elég. Ez különben nem rétegkönyv. Olyan ember is olvashatja, akinek nincs köze a színházhoz, aki néző volt, vagy aki hirtelen kedvet kap és néző lesz. És nyilván a színháziak, a volt tanítványaim, a kollégák azok, akiket mindenképpen érdekelhet. A könyvet feleségemnek, Katinak, a fiamnak, Levinek és Dávidnak, az unokámnak ajánlom, akiknek a jelenléte az életemben olyan erős érzelmi háttért biztosított, hogy erre lehetett alapozni. Sokat csatangoltam, nem volt könnyű egyikünknek sem.

– Akkor hát minél több olvasót és sok sikert kívánok!